Irodalmi Szemle, 1989
1989/2 - Dénes György: Gyalogúton Ithakába; A magunk csendje; Varjak (versek)
Dénes György Gyalogúton Ithakaba Aludnod kéne, mély, hosszú álommal elaludni, álmodban vándorolva erdők ösvényén hazajutni, kapaszkodni sziklákon át, fogózni szederágba, s beledőlni a csillagos, jó szagú éjszakába. Csak menni, menni fák között derűsen hallgatózva, a kékpárás messzeségbe lassan belemosódva. Árnyékba ülni fáradt szívvel s ábrándozni a távol ködében alvó gyönyörű s rég látott Ithakáról. S míg a tücskök egyhangú dalukat fújnák, ráhajolna lelkedre a könnyű szomorúság, sóhajtanál, föl is kelnél, és megkettőznéd lépted, s új, otthonos tájak kerülnének elébed. Aludnod kéne, mély, hosszú álommal elaludni, békésen vándorolva álmok ösvényén hazajutni, s míg törnél egy-egy zöld gallyat virágos lobogónak, keresnéd édes ízeit az elfelejtett szónak. Csak mennél, bandukolnál s elképzelnéd a percet, amely még utolszor a fényre emelhet, s megtöltené szíved a teljesség hitével, megáldva s elhalmozva szelíd szeretetével. És otthon sok halottad föltámadásra várva gyöngéden átkarolna, csöndeskén sírdogálna, s te föl sem ébrednél már, mert bízvást jobb az álom, és tudnád, csak a szeretet győzhet a halálon. A magunk csendje Minden ember dajkál valahol falatnyi eget, fényt a fényből, és borús napjaiban földalol lelke mélyén a füzike, az ütött-kopott villamos bárhogyan csörömpöl. Bárhogyan zajong az utca, csikorog a fék, belül egy táj hamvasan fölragyog, s míg a jelen lehunyja káprázó szemét, a bodzabokor illatot lehel és hullonganának hűvös harmatok.
