Irodalmi Szemle, 1989

1989/10 - Bereck József: Csak egy szó (elbeszélés)

a telt idomain a kívántnál jobban feszülő, egyébként csinos ruha okozhatott. Most jóval „soványobb” volt — kétségtelen előnyére. Arcán a betegség okozta meggyötörtség nagyon izgalmasan keverett a gazdag asszonyi élettapasztalatokról árulkodó vonásokkal. Nem tudtam ellenállni a gondolatnak: vajon kivel, kikkel bújik ágyba azóta? S nyomban valami féltékenységtől sem mentes érzéssel gondoltam azokra az évekre, melyeket tőlem függetlenül élt le. Haját ősz szálak finom erezete hálózta be. Iró-magamban rögvest a „csábító negyvenesek” címkét ragasztottam rá. Nyílt, feszélyezettséget alig tükröző tekintete, határozottan elém lendített jobbja rögtön elárulta, hogy uralkodói erejét az erős kiszolgáltatottság sem törte meg.

Nem erőltettem hát a dolgot az együttérzés, a másikért élni akarás új érzésének taglalásával. Hogy a részvét függősége, az együvé tartozás az igaz szeretet micsoda távlatait villantja föl az erre sóvárgó lélek előtt. Nem mondtam el Assisi Szent Ferenc magamévá tett gondolatait: Uram, Te tudod, nem az a fon- tos, hogy engem szeressenek, hanem hogy én szeressek. Nem az a fontos, hogy engem megértsenek, hanem hogy én megértsek. S meglehet, csupán öregszem, de ahhoz, hogy ez az új érzés megmoccant bennem és kész szárba szökkenni, szükséges volt az eltávolodás — részemről mindenképpen — s egy ilyen váratlan, szerencsétlen eset okozta sokk. Persze, őrült gyöngeségünk, hogy mindent meg akarunk okolni, pedig költői énünkkel — amely éveink számának növekedésével egyenes arányban a racionalitás sáncai mögé húzódik vissza, de teljesen soha el nem tűnik — tudjuk, hogy a megokolás mindig közönséges — és a legtöbbször meggyőző...

így hát nem erőltettem a dolgot, annál is inkább, mert Nika végigbrillírozta a nap hátralevő részét. Tudhatta, mi mocorog a lelkemben, de a szó szoros értelmében nem hagyott szóhoz jutni. Komikus önfeláldozása hol elszomorított, hol a könnyekig megindított. Estére már, amikor a szobáját szertartásosan a „rendelkezésemre bocsátotta”, teljesen kiborult, egyszer sírt, másszor nevetett, könyveket kapott le a polcról, gyengéden a keblére vonta, cirógatta őket, mondván, hogy azok az ő testvérkéi, úgy vigyázzak rájuk (!), s valami rettentően kínos érzéssel a magaméi közül is fölfedeztem néhányat a kezében. Mintha csak szégyellnivaló bűneimet kürtölte volna valaki világgá követendő erényként — kétségbesett tekintettel kértem, hogy vessünk már véget ennek a... napnak. S ő, akárha a nap sok zajos eseményében elnehezült-álmosodott gyermeke lettem volna, megejtő ügybuzgalommal alvásra fektetett hangulatos lányszobájában, amely nagy könyvespolcával és íróasztalával még őrizte az „eredeti” idők hangulatát.

Este, mielőtt magamra húztam volna, ösztönösen végigszagoltam futószerelésemet: a puha zoknikat, márkás nadrágot, kellemes tapintású azúrkék mezt s a laza, kényelmes melegítőt. Valami ismeretlen öblítőszer kellemes illatát éreztem meg rajtuk, amely a testmelegség, otthoniasság érzetét keltette bennem, s ez az illékony szag végigkísérte esti kocogásomat, egészen a „kézbesítésig”. Valószínűleg ez a kellemes közérzet okozhatta, hogy a futás eufóriájának elő- érzete már néhány kilométer megtétele után meglegyintett. Pedig egy plasztikusan erős kép furcsa mód elém villant a megérkezésem napjának lázálmos éjszakájáról. Egy bibliai kép, a kálváriáját járó, végtelenül elcsigázott Krisztusról. Az álom irrealitását itt valószínűleg a gyermekkori ministrálások indukálták. Még Lukács evangéliumának szavai is felderengtek előttem: Követé pedig őt nagy népsereg sok asszonnyal, kik siránkozának és keseregének rajta. S a kendőjét nyújtó Veronikában Nika vonásait ismertem föl, az ő együttérző tekintetét láttam, a kendőjén pedig, a mérhetetlen gyötrelem és kín-keserv finom szitanyomataként, saját arcvonásaimat.