Irodalmi Szemle, 1989

1989/10 - Bereck József: Csak egy szó (elbeszélés)

Október 12. Ügy illenék,hogy bemutatkozzam. A nevem azonban nem lényeges. Egyébként nem lesz nehéz megtudnia, ha majd meg kell tudnia. A hivatalban, ahol dolgoztam, csak Háttértitkárnak hívtak. Persze, csak a hátam mögött. Belül valahogy nem is berzenkedtem ellene, jól kifejezte a helyzetemet. Azt, amivé az évek során lettem. S tulajdonképpen ez az, amiről írni akarok magának. Hogy miért éppen írni? Tudom, mindannak a közlése, ami alább következik, más módon is elképzelhető lenne. Telefonon például... vagy egy kávé mellett a Mosolygóban. Csak hát ha fölhívnám telefonon, egyszerűen elutasíthatna, lerázhatna ... Vagy visszakérdezne, magához ragadná a kezdeményezést. Egy ilyen telefonbeszélgetésben, meglehet, nem is azt mondanám el, amit lényegében akarok. Ezért döntöttem az írás mellett. Nem, nem mintha annyira bíznék ebbéli képességemben. Inkább magában bízom, hiszen íróként fogékonynak kell lennie az írásban közölt gondolatokra.

Hadd kezdjem azzal, amit már tud rólam. A sántaságomra gondolok. Ezért járok kizárólag sötétedés után kocogni. S még ezen túlmenően is igyekeztem olyan futómozgást kialakítani és az izmaimba rögzíteni, mely a bicegésemet a legkevésbé teszi feltűnővé. Valahogy úgy, ahogy a kopaszodók is álcázni akarják maradék hajzatukkal, már amennyire ez egyáltalán lehetséges, a dicstelen tényt. Szóval: hadd kezdjem ezzel. Sok-sok évvel ezelőtt történt az egész. Néhány hónapra rá, hogy elkezdtem jogi tanulmányaimat a Komenský Egyetemen. Egy nyirkos, november végi napon, nem sokkal délidő előtt. Hja, határvonala ez a pillanat az életemnek, ezért emlékszem rá ilyen pontosan; sose fogom elfelejteni. Az egyetemi diákélet addig csupa izgatót, kellemes, ismeretlen örömökbe és erőfeszítésekbe való beavatódás ígéretét nyújtotta. Nagy-nagy várakozással töltöttek el az előttem álló évek. Miért is gondoltam volna arra, hogy mindennek egyetlen pillanat alatt vége szakadhat?

Az említett napon, unalmas előadások után, tódultunk le az egyetem előcsarnokának lépcsőin, s egy hangos reccsenéssel eltörött a bokám. Nem tülekedtem, nem rohantam, nem léptem rosszul, nem löktek meg. Nincs magyarázat... Csak most, az utóbbi időben, hogy a kocogás révén újra kapcsolatba kerültem a gyorsabb ütemű ritmikus mozgással, mintha arra emlékezne vissza a testem: az izmaim, inaim és a csontozatom, hogy rosszul járható, ritmustalan volt az a magas, széles lépcsősor. Lefelé haladva visszaütöttek a fokai... Talán a lejtésszöge miatt, nem tudom ... Maga nem emlékszik rá, hogy ezt tapasztalta volna? Nem járt oda, a bölcsészkarra? Valahol mintha azt olvastam volna, hogy eredetileg tanár... Meglehet, persze, s ennek igencsak nagy a valószínűsége, hogy mindez csupán az én fantazmagóriám. Csak hát annak a reccsenésnek a hangja azóta gyakran fölzúg a fülemben, mint tengermoraj a kagylóban. Mert ott, abban a pillanatban tulajdonképpen még fájdalmat sem éreztem. Csak összeomoltam váratlanul, s csodálkoztam, hitetlenkedtem bambán ...

Életem egészen addig eseménytelenül telt. A szónak abban az értelmében, hogy hagytam téríteni, sodortatni a szülői akarat és gondoskodás csapásain. Nem, nem voltam mulya, akarattalan gyermek. Ogy érzem, s gyerekkori fényképeim is ezt tanúsítják, hogy kedves arcú, eszesnek mondható fiú voltam, akit mindig úrias, vagy inkább így kell fogalmaznom: divatos ruhákban járattak. Erre különben is emlékszem — milyen jól éreztem magam ezekben a ruhákban. Melyek aztán egy kicsit hiúvá is tettek, s az illendőnél gyakrabban anyám nagy toalett-tükre elé térítettek.

Gyermek- és ifjúkoromban valahogy minden a dolgok természetes folyása szerint alakult. Azért persze lázadások, elvágyódások emléke is fölborzong bennem, de ezeket végül mindig „békévé oldotta” az egykének juttatott hatványozott szeretet. Anyagilag, úgy emlékszem, jól mentek a dolgaink. Apám iparosember, tanult szakmája szerint vízvezeték-szerelő volt, ám szakértelme nagyon