Irodalmi Szemle, 1989
1989/10 - Ardamlea Ferenc: Görbe Tükör előtt
— Egy lópisztolyt vagy te az Amica munkatársa! Gatyamica vagy Losoncról, s azt a hírhedt telefonos játékot űzöd! — Bumm! Lebuktam!... Honnan tudja? — Már a verebek is ezt csiripelik. A lócitromon! — Te vagy az, Karcsikám? — Én! — Az előbb azt mondtad, „hírhedt”.... Mire gondoltál? — Nézd, manapság ha megszólal a telefon, minden csehszlovákiai magyar író két dologtól retteg. Az ifjabbak attól tartanak, hogy AIDS-vizsgálatra hívják őket, az idősebbek meg attól, hogy interjút kérsz a Görbe Tükör számára. — Te melyik csoportba sorolod magad? — Negyvenegyben születtem, egyidős vagyok veled. Ha ide vesszük a Főnix Füzeteket... — Igen, Karcsikám! Ügy látszik, mi ketten sohasem öregszünk meg! — Kortalanok vagyunk és sikertelenek. Nem úgy, mint ama bizonyos autóstopposok ... — ... akik pitiznek ... — ... akik felkéredzkednek ... — Mi sohasem kéredzkednénk fel. Igaz, nekünk meg sem állnának. Féltik az üléseiket... Miért vagy te sáros, Károly? — Gyermekkoromban tanyákon éltem. Nehezen kopik le rólam ... És te, Ferikém? — Már mondtam, itt csak én kérdezhetek! Hogy megy a lyukasztás? — Hát... Megyeget. Pista bácsi jobban csinálja. — Lámpaláz, elmúlik. Mindenkivel így van ez az elején ... Még mindig szenvedélyesen böngészed az apróhirdetéseket? Szeretnél jól szórakozni? — Mit szórakozol velem?! — Előfizessek neked az Expresszre? — Az nem ugyanaz. Nem egyenértékű! A falról vett szövegekhez hozzáillőbb képeket találok ki... S ki tudja, hátha ... Hátha K. Marietta tárt karokkal vár a város szélén, a Téglamező utcában. — A hatos villamos épp a megállóba érkezett! — Kösz, hogy figyelmeztettél! Felszállók rá. Lehet, hogy én leszek a délceg hajóskapitány, aki a palackot kihalássza a tengerből. — Lehet, de nem valószínű! Óvakodj a szürkezakós, beesett szemű férfiaktól! — Jaj! A villamos! Ferikém, vége romantikus képzelődéseimnek. A kocsiban egy kéz motoszkálását érzem a nadrágomon, majd szétnyílik a cipzárom. Undorodva elhúzódnék, de mozdulni sem tudok! A kéz makacsul matat. Megpróbálok kiszabadulni a szorításából, elengedem a fogantyút, és rácsapok a kézre, amelyről nem tudom, kié! A villamos nagyot zökken, megáll. Beesett szem, szürke zakó, menekülök. K. Mariettához. Azután K. Mariettától, akit meggyilkoltak. — Te tetted? — Menjünk innen gyorsan, még mielőtt baj lesz! — Hová rohansz, Károly? A kis Lolihoz? Csak futsz, futsz, mintha ki akarnál szaladni a világból! — Honnan tudod, hogy nem az-e szándékom? Úristen, micsoda igazságok sülnek ki! No igen, volt elég hamisság, de minek azt felhánytorgatni? Különben is, el van tussolva! — Eltussolta a szürkezakós? — Ne légy rosszmájú! Ez magánügy! — És Ella Mari magánügye? — A lefekvés mindig magánügy! Mari... Mari... Nyisd ki! Ne tégy úgy, mintha nem hallanád! Én vagyok az! Nem, Nem, nem az iskolaigazgató! Nem
