Irodalmi Szemle, 1989
1989/9 - FIGYELŐ - Mészáros Károly: Leleplező regények (Jegyzetek a szovjet irodalomból)
Figyelő M észáros Károly Leleplező regények (Jegyzetek a szovjet irodalomról) 1 Azok a szovjet írók, akik érett vagy gyermekfővel átélték a harmincas éveket — és azon túl is a sztálini önkény éveit —, életük végéig magukban hordozták a sebeket. Nem volt kisebb a sérülés, mint amekkorát a fasizmus támadása okozott az országnak, az embereknek. S míg a második világháborús műveket sorra ontották (onthatták?) az írók, addig nem vagy alig találkoztunk olyan művekkel, amelyek hitelesen ábrázolták volna a harmincas évek keserű valóságát. Utalások persze történtek erre, hiszen olvastuk például Konsztantyin Szimonov regénytrilógiáját, az Élők és holtakat: a regény újságíró hőse el-eltűnődik az előzményekről, s főképp arról, miképp érhette hazáját olyan váratlanul és felkészületlenül a háború. Jómaga is — tartalékos őrnagyként — szabadságát töltötte messze a munkahelyétől, Taskentban, de visszautaztában főtisztekkel találkozott, akik szabadságukat megszakítva az alakulataikhoz igyekeztek (Később megtudjuk, nem jutottak el odáig.) Ennyire vak lett volna a vezetés? Grigoril Baklanov, aki talán a legélesebben veti fel regényeiben ezt a kérdést, az 1941 júliusa c. kisregényében kereken kimondja, hogy a hadvezetés ostoba módon hagyta magát félrevezetni, még az első légitámadást és határmegmozdulásokat is csak provokációnak minősítette, s tulajdonképpen megkötötte a határvédők kezét. Ezek a jelek mélyebbre nyúlnak vissza. Mint később látni fogjuk: Sztálin tévesen ítélte meg Hitler szerepét, s ez végzetesnek bizonyult a háború kezdeti időszakában, amikor több szovjet katona és polgár pusztult el, mint a továbbiakban együttvéve. Arról nem is beszélve, hogy közvetlenül a háború előtt Sztálin csaknem a teljes szovjet hadvezetést likvidálta, az életben maradottak pedig a háború kitörésekor börtönben sínylődtek. (Erről Alekszandr Gorbatov Evek és háborúk c. kitűnő memoárregényében olvashatunk megrázó fejezeteket; 1988, Európa Könyvkiadó.) Az említett Szimonov- regény hőse, Szerpilin is a börtönből került a frontra: ennek ellenére Szimonov inkább csak sejteti a valóságot. Pedig nem kétséges, hogy ismerte az elkövetett bűnöket. Erről győz meg bennünket a mostanában napvilágot látott könyve (Ahogy én láttam; gondolom, nemsokára magyar nyelven is olvashatjuk), amelyben nyíltan szól a visszaélésekről. Regényeiben azonban csak addig megy el, ameddig — szerinte — főhőse végiggondolhatja, megértheti a valóságot. A háborúról szóló művek tehát mára alaposan megszaporodtak. Azok az írók is a háborúról írtak, akik másról szerettek volna, hiszen erről lehetett, sőt kellett is írni; erkölcsi kötelesség lett a háborús szenvedések megörökítése. Mi szívesen olvassuk ezeket a műveket, a régieket és az újakat is, kibővítve a már nyíltabb politika révén ismét engedélyezett Vaszilij Grosszman-könyvekkel, s rövidesen talán Viktor Nyekraszov háborús elbeszéléseihez is hozzájuthatunk, hiszen ők voltak az elsők, akik a háború „nagytotáľ’-ábrázolása helyett a lövészárkok kisembereit emelték be az irodalomba. E művek által közelebb kerülünk az emberekhez, megismerjük a sokat szenvedett szovjet nép életét, feltárul előttünk az egyszerű közkatonák, de a főtisztek révén is az emberek mentalitása, gondolkodásmódja, heroikus hazaszeretete. E művekben a történelem egy sűrített szakasza kerül terítékre, és kimeríthetetlen azon szenvedések száma, amelyek még tollhegyre kívánkoznak.
