Irodalmi Szemle, 1988
1988/8 - NAPLÓ - Jaroslava Pašiaková: Régi-új problémák a szlovák hungarológiában
937 történelmileg és szemléletileg is különböző helyzetnek megfelelően. Figyelmet érdemel a két költő alapelveinek az elemzése. Sládkoviőnál az idealista elképzelés a meghatározó, a „szerelem idő feletti kategóriaként értelmeződik”, „a szeretet és a gyűlölet dialektikus viszonya alárendeltetik a harmóniának”. Petőfinél a szerelmi lírájának két ellenpólusa között fennálló természetes feszültséget hangsúlyozza. Ügy vélem azonban, hogy Petőfi sze- relem-modelljét nem szimplifikálhatjuk s nem tarthatjuk „csatlakozásnak ahhoz a fi- lozófiailag meg nem terhelt koncepcióhoz, amely az anakreóni antikától kezdve a szerelem reneszánsz koncepcióján keresztül szorosan kötődik a nevetés és a karnevál népi kultúrájához, s újjáéled szomszédaink romantikus költészetében”. Petőfit inkább a szabadság—szerelem modell jellemzi, persze, a hangsúly a szabadságra esik, eltérően a szerelem—bor modelltől. Petőfi alakja mindmáig izgat és inspirál. A szlovák forradalmi költészet szempontjából azonban távlatosabbnak tűnik számomra a Petőfi—Janko Kráľ konfrontáció, amelyre elsőként Milan Pišút professzor hívta fel a figyelmet s amelyet Petőfiről szóló külön tanulmányában Rudolf Chmel is felvet (68. o.). A szlovák és a magyar történelmi próza fejlődéséről (a 18. század végétől csaknem a 19. század végéig) és értékeléséről szóló tanulmány metodológiailag tanulságos. Ez a résztémákat integráló szintézis főleg azért értékes, mert szerzője következetesen ítéli meg a párhuzamos fejlődési tendenciákat, de a történelmi regény genezisében tapasztalható eltéréseket is. Ez a műfaj ugyan „elég ösztönzést ad az ösz- szehasonlító tanulmányozásnak”, perspektivikus teherbírásában mégis kételkedik a szerző, hiszen „minden irodalomnak individuálisan kellett megbirkóznia” vele, nemcsak magának az irodalomnak a specifikus problémáit hangsúlyozva, hanem „a szélesebb körű, sajátos, irodalmon kívüli természetű aspektusokat is”. Számba veszi az egyes magyar írók műveire reagáló kedvező, esetleg langyos visszhangokat, de az irántuk megnyilvánuló közönyt is, miközben konfrontálja őket a kevésbé tagolt, ám sajátos szlovák történelmi irodalommal, hangsúlyozván Kalinčiak aktualizáló historizmusát és programszerűségét. Kiemeli, hogy a historizmus mindkét irodalomban támogatta a fejlődésnek induló nemzetébresztő igyekezetei, a nemzeti irányzatosság azonban a magyar irodalomban „markánsabb és céltudatosabb, míg a szlovák történelmi irodalmat, legalábbis nacionális értelemben, a demokratikusabb múltszemlélet jellemzi”. A Mikszáth Kálmán életművéről szóló Na ceste k realizmu („Útban a realizmus felé”) című tanulmányban a Tót atyafiak és a Jó palócok idillikus helyzeteinek és alakjainak a lényegéről kifejtett vélemény ragadott meg: ezekben az elbeszélésgyűjteményekben hiába keressük a szlovák nép valóságos képét és problémáit, mesélő-bal- ladikus hangnemben íródtak, s „a harmóniaérzék elfogultan hipertrofizált” bennük. Mikszáthtól, aki a romantikus és a realizmus határán alkotott s a magyar prózának a realizmusba való átmenetét képviselte, a szerző eljut „a kritikai realizmus humanista küldetésének” sikeres analíziséig, Móricztól egészen az eredeti Karin- thyig. Nagyon inspirálónak tartom Kaffka Margit portréját, akinek művészetét a szerző helyesen állítja összefüggésbe a korabeli társadalmi viszonyokkal és értékeli a dzentri osztály és a dzsentri életforma elhalására való reakcióként. Örömmel tölt el, hogy ennek a témának a komparációs lehetőségét mi is felfedeztük, így jött létre néhány éve tanszékünkön* egy szakdolgozat, amelyben a Hana Gregorová, R. Svo- bodová és Kaffka Margit művészetében fellelhető analógiák vannak feldolgozva. A három írónő közül egy sem alkotott női regényt mint „új specialitást, új sémát és új műfajt”, ami F. X. Salda szerint ,,a kor irodalmi nyomorának és kisszerűségé- nek a betetőzését” jelentené. Ellenkezőleg, noha mindhárman hasonló társadalmi környezetet, a századelő megismételhetetlen atmoszféráját ábrázolták, sajátos hősnőket teremtettek, akik az adott nemzeti társadalom konkrét szociális helyzetébe illeszkedtek. A komparáció további kreatív lehetőségét látjuk a 20. századi írásbeliség kiemelkedő jelenségéről, Karinthy Frigyesről szóló tanulmányban. Chmel helyesen hangsúlyozza Karinthy tematikai, eszmei, formai és funkcióbeli nóvumát a hagyományos Mikszáthtal vagy a bulvárabb Molnár Ferenccel szemben, s felfigyel nála arra az alkotói kontinuitásra, amelynek gyökereit és analógiáit Voltaire-nél és Swiftnél, Shawnál és Welsnél, de — az érdekes ti* J. Pašiaková a Komenský Egyetem Bölcsészkarán a Magyar Tanszék docense (A szerk.)
