Irodalmi Szemle, 1988
1988/1 - FIGYELŐ - Dobos László: Tóthpál Gyula fotóművészete
87 Mit fényképez Tóthpál Gyula? Tájakat, arcokat, utakat, párhuzamokat, ellentétpárokat, konfliktusokat, a mai ember életének pillanatait, a cselekvő embert, a mozgást. „Az élet krónikása vagyok” — vallja magáról. Egyszerűen hangzik, ám krónika lehet sokféle. Minden művészeti tevékenység meghatározó mozzanata: a látásmód, a szemlélet. A fényképezésnél ez különösen fontos. Hisz tudjuk, a fénykép a pillanat, az igazmondó pillanat. Márpedig az élet milliónyi pillanatából az általános érvényűt kiválasztani, azt a pillanatot, amely túlmutat önmagán, amely túlmutat egy helyzeten, s az időn — ez a művészet. Tóthpál Gyula műveit elsősorban ez értékeli fel, ez emeli ki — a látásmódja. Amit fontosnak tart kinagyítani az idő végtelen láncolatából. Tóthpál Gyula fotóművészeiében az igazmondó pillanat kulcsjelentésű fogalom. Azaz, a hitelesség, az élethelyzetek elfogadhatósága. Sorolhatnám képeinek címét: A hűség gyökerei, Szülőföldi táj, Kioltott életek, Galambok Golgotája, Hírközlők, Élniakarás, Vonzóerőben, Teljes várakozások, Terhes utak, Könyörgők, Kibogozhatatlan, Üstökös vihogás, Lépésharmónia, Kikosarazva... Életünk olyan mozzanatai, amelyek megérintenek és megmaradnak bennem, azért, mert nem csináltak, nem konstruáltak: természetes emberi mozdulatok, s ezáltal igazak és hitelesek. A fotózás ma világdivat. A fényképnek van dokumentumértéke, sokat fényképezünk, mintha féltenénk túlterhelt és gyengülő emlékezetünket; fényképezik a jólétet, a kicsiholt örömöt, habos tortákat, terített asztalokat, a szexőrületet, az extázisokat... Tóthpál Gyulának nincsenek könnyítései: az igaz emberi mozzanatokat fényképezi, az igazul szépet, az igazul szomorút, az igaz gondot, az igaz tanácstalanságot. Realizmuspillanatokból, realizmus-mozzanatokból építkezik. Felvételeiből, a felvételek pillanatidejéből, a mozaikokból teljességképet kíván alkotni életünkről. Tóthpál Gyula fotóművészete ma már természetes részét képezi nemzetiségi kultúránk, irodalmunk realizmus-vonulatának. Realizmus-szemlélet, ez is kulcsfogalom művészetében. E szemlélet határozza meg képeinek nyomatékos területeit; a gyermekkor, az öregkor. Ennek kapcsán így vall magáról: „Gyermekkoromban szerettem a gyermeki mosolyt, a nevetést, a boldogságot, ma már szeretem az emberi arc ráncait s az életet, ami ezeket előidézi." Másik nagy témája az emberi kapcsolat: az emberek egymásközti viszonya, az ember viszonya a tárgyakhoz, környezetéhez. Ezt így fogalmazza meg: „Ha fényképezek, a harmóniát, a szimmetriái keresem ...” Az egyes felvételek, a pillanatok rögzítése látszólag véletlenek. Látszólag. Valójában összefüggenek, összeköti őket a szándék és a művészi gondolat. Tóthpál Gyula fotóművészi gondolat. Tóthpál Gyula fotóművészi útvonalát én így fogalmaznám: a pillanattól az emberi harmóniáig. Egyszóval küzdelem; az emberi szép ára, a küzdelem s a teremtés. Ez művészi vállalkozásának üzenete is. Képeinek üzenete a táj is. Fekete-fehér, színes felvételein ismétlődik és visszatér: a Bodrogköz. A szülőföld százféle arca. Közös szépségünk és értékünk, azok tarisznyája, akik világgá szóródtunk. Tóthpál Gyula magasan feje fölé emelve mutatja, mutogatja képein: nézzétek, lássátok ... Ez a mi Bodrogközünk. S érdekesen a Bodrogköz egy más tájat is rokonit, a Csallóközt. Színes albumot jelentetett meg a Csallóközről. Sajnos a Madách Könyvkiadó határozatlansága miatt csak szlovákul. A fotóművészet mostoha sors is, sokára nyílnak meg előtte a nagy fakapuk. S a mostohagyermek keserű szájízét csak olyan megszállottsággal lehet ellensúlyozni, mint ahogy Tóthpál Gyula teszi dolgát: menni, menni, ha szembe fúj is a szél, ha ver is az eső: megörökíteni életünk értékeit, hogy ne legyen szegényes szellemi életünk asztala. Tudjuk, Perbenyikből messze van a világ. De annál értékesebbek a megjárt hosszú, messzi utak. A néző, mi, földijei, mondjuk magunknak, üzenjük kultúránk korifeusainak: becsüljük meg értelmünk s tehetségünk gyümölcseit, mert minden megteremtett érték önbecsülésünk, önismeretünk jele, mértéke — megtartó erőnk. Elhangzott a művész Szélsőségek és párhuzamok c. kiállításának megnyitóján Királyhelmecen (Kráľovský Chlmec), 1987. október 30-án.
