Irodalmi Szemle, 1988
1988/8 - Grendel Lajos: A Flóra, avagy a nagyváros rettenetei (elbeszélés]
825 Komoly volt a hangja, mégis kellemesebb és behízelgőbb, mint az előbb a kávéházban. Elhatározta, hogy nem fedi föl a nevét. — Maradjon titok — mondta átszellemültem — Hívjál csak úgy, mint az apám. — És az apád hogyan hív? — Östehetségnek. — Östehetség — ismételte meg a fiú. — Jó, hát legyen. Szép név, és illik hozzád. Én azonnal láttam rajtad, hogy őstehetség vagy. — Igazán? — És elnevette magát. — És téged hogy hívnak? — Engem Kéjgyilkosnak hívnak — felelte a szomorú szemű fiú. Ez rossz tréfa volt, de nem tehetett a fiúnak szemrehányást, ő kezdeményezte ezt a buta játékot. — És mért éppen Kéjgyilkosnak? — A nagy számok törvénye miatt — magyarázta rendületlenül komolyan a fiú. — Egy ilyen nagy városban kell, hogy legyen egy kéjgyilkos. — És az éppen te vagy? — Én. — És nem lehetnél inkább valami más? — Nem — mondta a fiú. — Minden más tehetséget elnyomnak bennem. — Kik? — Mindenki. Az apám. Az anyám. Az orvosok. — Az én nevem Flóra — mondta akkor ő félénken. — Nekem az őstehetség jobban tetszik. — És a te igazi neved? — Mondtam már: Kéjgyilkos. Annyi mondanivalójuk volt egymásnak, hogy záróráig itt maradtak volna, de a két lombos szobanövénynek már viszketett a segge, s a pimasz kölykök is rég elszeleltek. Barátja egy-két félreérthetetlen célzásából megértette, hogy azzal az ő vörös hajú Filuménájával sem tanácsos rosszban lenni, s ha hí a haza, itt az idő, mindnyájuknak el kell menni. Barátja állta a számlát, aztán kicserélték a névjegyüket, és azzal váltak el, hogy vacsora előtt talán meglátogatják őket a lakásukon, amely a túlparti lakótelepi ősvadonban volt valahol, s a legcélszerűbb taxival megközelíteni. Amíg a dámák csókolództak, neki megakadt a szeme barátja vadonatúj, divatos félcipőjén, s úgy érzete, hogy ha hálálnék haláláal hol, akkor sem nyugszik addig, amíg egy hasonlóan jóvágású, több nyelven beszélő cipőt nem vesz magának a Prior áruház vagy más a priori áruház férficipő osztályán. Bejelentése bonyodalmakat okozott, mert Alufólia Krimhilda Dalila nemtetszésének adott hangot az útirány módosítása miatt, s aggódott, hogy lemarad az ikebanáról. Nem azért jöttünk, hogy te itt most aprópénzre váltsd a nosztalgiáidat, érzelegj és összevissza futkoss a városban, mint egy utolsó mentőorvos. Ám győzött az akarat, győzött a rendíthetetlen rendíthetetlenség, meg a józan, polgári érvek: szombat van, délután egykor minden üzlet és áruház bezár, ikebana pedig úgysem lesz, mert a japán lányokat feltartóztatták a határon. Ez ugyan álhír volt, de Amadinda végül is beadta a derekát, s ő megesküdött, hogy a nap hátralevő részében lemond minden szagtalan, testi és szellemi igényéről, s tekintetét a sors mutatóujjára függeszti. A Prior áruház a pokol katlana volt ezekben az órákban. Egy zsibvásár vagy bolhapiac húsvéti békemenetnek tűnt a tolongáshoz képest, amelynél elviselhetetlenebb csak a testek kigőzölgése és a minden zugban ott párálló lábszag volt. A földszinti csarnokban, a férfikonfekció osztályon a szembeáramló eleven fal minduntalan elsodorta a pultoktól, s nem volt jobb a helyzet a mozgólépcső körül és az emeleteken sem. Lökdösték, taszigálták, a sarkára tapostak, összegyűrték az öltönyét, s a második emeleten úgy a falhoz nyomták, hogy egy
