Irodalmi Szemle, 1988
1988/8 - Grendel Lajos: A Flóra, avagy a nagyváros rettenetei (elbeszélés]
821 GRENDEL LAJOS A FLORA, avagy A NAGYVAROS RETTENETÉI Lipótvártól végre hármuké volt az egész első osztályú, nem dohányzó fülke, s ő egy órácskára szívesen elnyújtózott volna a plüssbevonatú székeken, ha a felesége, ez a Vilma, ez az Euthanázia, ez a terebélyes bacchánsnő nyugton hagyja. De a feleségének be nem állt a szája már egy órája, s most arról elmélkedett, hogy a Drecaena godseffiana hajtásdugványai is csak párás körülmények között gyökeresednek. A tehén, gondolta, és mosolygott, de úgy kell nekem, mért hagytam rábeszélni magam, hogy nézzük meg Pozsonyban a nagy országos virágkiállítást, amely ugyanazt a nevet viseli, mint a lányom. Flóra — ritka, de nem különösebben tüneményes név, a felesége erőszakolta ki még nimfa korában: „Ha lányunk lesz, Flóra lesz a neve. Aki Flórát szereti, rossz ember nem lehet .... Hát nem vicces?” Ő nem találta viccesnek, de engedett az erőszaknak. Csak hát a béketűrésnek is van határa, s tizennyolc évi házasélet után akárha Luxemburgba csöppent volna: ki sem teszi a lábát otthonról, és már ott a határsorompó. Dulcinea, a felesége, a kupé tolóajtaja mellett rakott fészket magának, onnan kárált egész éjszaka a kultúrnövényekről, s ő egyre szilárdabban meg volt győződve róla, hogy nem sokáig késik az ünnepélyes pillanat, amikor tiszteletbeli filodendronná választják. Tizennyolc év — mintha egy évszázad lett volna kenyéren és vízen. Apa és anya! Ö, hogy gyűlöli őket, nem... nem gyűlöli, csak olyan unalmasak, olyan hétköznapiak. Anyával a szobanövényeken kívül legföljebb arról lehet beszélni, hogy sótlanra sikerült a leves. Teljesen megbolondult, csak a virágok, mindig a virágok, még ez a lehetetlen Flóra név is az ő rögeszméje volt, szegény apa! És így megy ez itt a vonatban is egész éjszaka, ez már nem rögeszme, ez már valóságos betegség. Nyolc órán át utazni egész éjszaka, hogy megnézzék ezt az átkozott virágkiállítást. Ha legalább aludhatott volna egy keveset... De anya transzba esett, ikebana és miegymás, ő behunyta a szemét, megpróbált arra a fiúra gondolni, aki a múlt héten megdicsérte a rajzait, s akinek csillog a szeme, valahányszor ránéz, és aki tegnapelőtt megvárta a gimnázium előtt a parkban, de mielőtt kezdeményezhetett volna, ott termett apa, hogy megint megszégyenítse, s ő hiába rimánkodik, hiába könyörög, apa mindig elfelejti, hogy ő már elmúlt tizenhét éves, hogy már majdnem mindenki elvesztette a szüzességét az osztálytársai közül, hogy némelyik lány már három-négy fiút is kipróbált. Apa önző és féltékeny, és a nyájassága álarca mögött egy hatalmaskodó basa, aki büszke rá, hogy a városi nagyfejesek között is kiváló kapcsolatai vannak... De azért nem haragudott az apjára. Végül is ő volt az, aki kimondta, amit más irigységből akkor sem mondana ki, ha kitépnék a nyelvét, azt, hogy ő egy őstehetség, s úgy rajzol és úgy fest, hogy csodájára járnak az egész kerületből. Csak hagynák őt egy kicsit élni! Élni, élni! — Makucska! — szólt a kotlős a tolóajtó mellől. — Itt vagyunk, megérkeztünk.
