Irodalmi Szemle, 1988

1988/8 - Duba Gyula: Sok közös ügyet felvállaltunk Bodnár Gyula interjúja

801

magam igazából közéleti embernek. Kézenfekvőnek tetszett az is, hogy az ott dolgozó szerkesztők közül kerüljön ki a főszerkesztő.

— Tőzsérre és Koncsolra gondol?

— Tőzsérre, elsősorban. Szinte biztos vagyok benne, hogy Árpádot is megkérdezték. Végül is rám esett a választás. Meglepett a dolog, nem számoltam vele. Ilyesféle becsvágyam sem volt. Hatvannyolc szeptember elsejétől nyolcvanhárom augusztus harmincegyig álltam a Szemle élén.

— Milyen elképzelésekkel indult — mint főszerkesztő? Egyáltalán, voltak-e mindjárt elképzelései?

— A kezdeti időszakban olyanok nem, hogy mit kellene változtatni a Szemlén, milyen irányba kellene fejleszteni. Ez abból is következett, hogy, amint említettem már, nem voltam és ma sem vagyok igazából közvetlenül politizáló alkat. A kor is, a társadalmi körülmények is olyanok voltak, hogy számomra az tűnt a legfontosabbnak: megőrizni a folyóirat addigi fejlődési vonalát. Különösen fontosnak tartottam, hogy a Szemle irodalomközpontú maradjon. Azaz, egy bonyolult, zűrzavaros időszakban ne menjen szélsőségekbe, maradjon meg az irodalmi realizmus talaján. Ez kézenfekvőnek is tetszett, az irodalomnak szintén ez volt az iránya. Az irodalmi realizmust, persze, nemcsak stílusnak vagy módszernek gondolva, hanem valóságszemléletnek is.

— Két bejutott, tapasztalt, nálunk párját ritkító felelősséggel dolgozó, kiváló, irodalomszervezői tehetséggel megáldott szerkesztő társaságában kezdte fő- szerkesztői pályáját. Hogyan fogadta önt Tőzsér Árpád és Koncsol László?

— Amennyire visszaemlékszem, miután ők belülről, bizalmasabb forrásokból tudták, hogyan kerültem oda, elfogadtak, segítőkészséggel vártak. Minthogy főszerkesztői tapasztalataim nem voltak, az ő bevált munkájuk révén futott tovább a lap. Nekem sok mindent meg kellett tanulnom az első hónapokban. Különösebb konfliktusokra nem emlékszem, az esetleges nézeteltérésekből sem következett szembenállás. Pedig — aki ismeri kritikai közéletünket, az tudja — Tőzsérnek eléggé kikristályosodott és határozott esztétikai elvei vannak, mások, mint az enyémek. Ennek ellenére nem emlékszem nagyobb ellentétre. Egyébként a kor megkövetelt egyfajta szorosabb egységet.

— Meg az irodalom ügye is, gondolom. Nézetek, vélemények csaptak össze, ahogy az különben természetes is volna minden időben, és egyre erőteljesebben követeltek maguknak teret a ma már „kilencek” vagy „egyszemű éjszakások" néven emlegetett ifjú költőnemzedék tagjai.

— Valóban érdekes volt akkoriban az irodalmi helyzet. És fontos is a maga módján. A „kilencekkel” olyan új szemlélet jelentkezett, melyre nagyon nagy szükség volt már. Minthogy kezdetben teljesen esztétikum- és formaközpontú volt. Ez volt a plusz benne. Ami negatívum, az az, hogy a kor szelleme lehetővé tette, hogy ez a csoport végletekben élje ki hajlamait. Ami részben meg is történt. Persze, más szemszögből nézve: lehet ez pozitívum is. Tőzsér teljes mértékben pártfogolta az új szemléletet, szervezte-irányította a fiatalokat, meghatározta értékeiket. A véletlen eredményeképpen: egyben Tőzsér költői fejlődésének is érdekes időszaka ez. Ö maga szintén megpróbálkozik a formára, elvontságra, a titokra, még azt is megkockáztathatom, az irracionálisra építő költészettel. A találkozás ilyen szempontból szintén szerencsés. Fel lehetne tenni utólag a kérdést — bár az ilyesmi mindig történelmietlen —, hogy ha nem annyira avantgárd vagy formaközpontú vagy képközpontú az akkori, „tő- zséri” szemlélet is, akkor vajon milyen ruhában mutatkozott volna meg az „egyszemű éjszakások” nemzedéke. Zalabai például kimaradt az antológiából, pedig írt ő is verseket, nem is rosszakat. Szitási olyan versekkel szerepel benne, melyek megfeleltek az Egyszemű éjszaka koncepciójának. Mi van, ha Tőzsér