Irodalmi Szemle, 1988
1988/1 - FIGYELŐ - Liszka József: Útkereső néprajztudomány
Ov FIGYELŐ ÚTKERESŐ NÉPRAJZTUDOMÁNY (Gondolatok Szilágyi Miklós könyve kapcsán) P aradox helyzetben van a néprajztudomány: fennállásának — történeti mércével mérve — igencsak rövid időszaka alatt (más tudományszakokhoz hasonlóan) fokozatosan alakítja ki, ill. tökéletesíti kutatási módszereit, csakhogy amikorra ezek a módszerek legalább elméletileg elérhetnék a tökéletesség szintjét — ha van ilyen —, félő, hogy akkorra lényegében a „kutatnivaló” tűnik majd el, ill. alakul át gyökeresen. Elvész hát a hagyományos paraszti kultúra, amely tudomány- szakunk számára elsődlegesen szolgáltatta a nyersanyagot. A módszerek csiszolására, újabb és újabb szempontok keresésére persze akkor is (vagy éppen ezért!) szükség van, hiszen —■ mint tudjuk — a tizenkettedik óra emlegetése igencsak viszonylagos. Az igaz, hogy fokról fokra mindig eltűnik valami hagyományos, de azért mindig marad is valami (részben olyasmi, amire korábban föl sem figyelt a kutatás), ill. — kisebb mértékben — olyan új „hagyományok” is képződnek, amelyek vizsgálata szintén etnográfiai módszereket igényel (gondoljunk csak a mind erőteljesebbé váló jelenkutatásokra!). Mindez Szilágyi Miklós Gyűjtőmódszerek és forráskritika a néprajztudományban című könyvecskéjének olvasása kapcsán vetődött fel bennem. A továbbiakban tehát nem hagyományos könyvismertetésben szeretném bemutatni a szerző főbb gondolatait, hanem inkább néhány — általam lényegesnek vélt — megállapítását kiemelve és részben továbbgondolva igyekszem hozzájárulni a probléma végső megoldásához. A kötet írásai közül, amelyekben a szerző munkája közben szerzett tapasztalatait kívánja megosztani a szakkutatókkal és az amatőr gyűjtőkkel, természetesen azokra összpontosítok elsősorban, amelyek a néprajzi kutatás hazai keretei között is nagyobb érdeklődésre tarthatnak számot (így nem foglalkozom, bár fontosságát nem tagadom, a visszaemlékezések gyűjtésének módszertani kérdéseivel, lévén ez egyrészt meglehetősen elfogadott és széles körben alkalmazott gyakorlat a folkloristák körében, másrészt a szerző itt elsősorban a módszer kínálta lehetőségek helytörténeti kiaknázhatóságát boncolgatja)Igen tanulságosak és továbbgondolásra érdemesek a szerzőnek a régi fényképek helytörténeti és néprajzi forrásértékéről papírra vetett gondolatai. Most a régi fotográfiáknak nem is elsősorban a dokumentációs értékére gondolok, hiszen azt általában minden kutató tudatosítja és — ha nem is a kellő módszerességgel — alkalmazza is (elsősorban a népviselettel foglalkozó dolgozatok illusztrációs mellékleteként, de a legkülönfélébb témájú cikkekben fölbukkannak). Ennél azonban sokkal elhanyagoltabb kérdéskör, s ideje volt már, hogy Szilágyi fölhívja rá a figyelmet, a portrék ajándékozási szokásainak, a fényképezkedés hagyományos alkalmainak a vizsgálata. Az elmúlt század közepe táján fölfedezett fényképészeti eljárás lényegében csak a század végére, de még inkább századunk elejére hódított teret oly mértékben, hogy már a legkisebb falvakban is kialakuljanak bizonyos vele kapcsolatos szokísok. Azaz inkább csupán a meglévő szokások vetődtek át erre a tárgycsoportra. A szerelmi zálogszerű ajándék elég régi hagyományokra tekint visz- sza (pl. a legény által faragott díszes mángorló, sulyok vagy kapatisztító, ill. a leány által adott és hímzett jegykendő formájában), így az, hogy a portrékat hasonló céllal adták egymásnak a század- forduló után a falvak fiataljai, nem tekinthető vadonatúj szokásnak — csak a zálogtárgy nem éppen „népies” jellege miatt a néprajzkutatók eddig szinte figyelmen kívül hagyták. Ha a szerelmi kapcsolat felbomlott, akkor a zálogot általában vissza szokták adni, küldeni. Nos, a képek esetében — amint azt helembai beszélgető- partnereim szomorkás mosollyal megjegyezték — más volt a helyzet: ezek bizony ritkán élték túl a szakítás gyötrelmeit. (A másik képmásának megsemmisítése egyébként az analógiás mágia egyik formája!) Láthatjuk, hogy egy viszonylag fiatal tárgycsoport köré milyen archaikus
