Irodalmi Szemle, 1988
1988/8 - Dobos László: Közös irodalmi tulajdonunk Kövesdi János interjúja
790 lottjaiként. Pontosabban: harcoltunk. Harcoltunk a jóért, de az ellenség ellen is. Mert mindenünnnen ellenség leselkedett, akit csak harccal lehet leleplezni, felfedezni és megsemmisíteni. Két tábor volt a nagyvilág: kizsákmányoló és kizsákmányolt. De ilyen kettéosztott volt kicsiny világunk is. A lelkünk közepén húzódó határ túloldalára telepítették az ellenséget. Ide seperték a kispolgárt, a „burzsoá csökevényt”, a susztert, a kulákká „rangosított” parasztot, a kishivatalnokot, a falusi papot — s a csak árnyalattal is másként gondolkodót... S egyszercsak ellenség lehetett apám-anyám nyomora, családrokonságom kisparaszti nyomora. A bakák emlékezete — s minden kicsi ember is, aki nem teljesítette az eszme napi parancsát. A választóvonal túlsó oldalán az elítéltek s megpecsételtek száma szaporodott. A csinált ellenségeké. S amit mi akkor „társadalmi igazságnak” hittünk, valójában egy kóros ideológiai tétel — az osztályharc állandó éleződése — érvényesítésének a drámája volt. A csinált ellenség — a szocializmus tragikus tévedése. A kisemberből is lehet ellenség. A jóból rossz. Éreztem a kettősség tudathasadásos jellegét, de az események akkori olvasata számomra más volt. Ügy tudtam, apámnak azért kell szövetkezetbe lépnie, mert ott boldogabb lesz, biztos és könnyebb jövője lesz. Naivságom bűne. De nem tudtam apám „boldogságának” az árát. Az árat, amit fizetnie kellett és kell. Magáért és értem, az én jövőmért is. Ahhoz, hogy én főiskolás maradhassak, neki a szövetkezetbe kellett lépnie. Én is agitáltam, szóban és írásban. S a fizetségről én sem szóltam: a magam életének fizetségéről, az én életem fizetségéről, a társadalom fizetségéről. A szocializmus kezdeti szakaszáért nagy árat kellett fizetni. A kisparaszti nyomorból apámék a szövetkezetalapítás nyomorába estek. Vajon az ár, amit fizettünk, és fizetünk, arányos-e a győzelemmel? Az ötvenes évek győzelmi és felszabadulási érzésének hátterét tragédiák és drámák szegélyezték. Dermesztő kulissza-darabok. Győzelem és tragédiák. Naivságom, naivságunk fölött szinte láthatatlan huzalként a politika magasfeszültsége húzódott: diktatúra, humánum, kommunista jövő — ezekkel a kulcsfogalmakkal. Fábry emlékezetes lapindítója irodalom- történeti értékű írás. Keserű összegezés, s egyben elindítója egy folyamatnak. A Szemle megjelenése jelentősen enyhítette irodalmunk albérleti nyomorát. Alkalmiságát, kiszolgáltatottságát, alárendeltségét. Lett egy centruma — ha negyedéves megjelenéssel is kezdetben. Létezett már irodalmi tulajdonunk; irodalmunk a Szemle által lett jogi személy. Mindjárt az első számot — éppen Fábry írása miatt — feljelentette valaki. A kultúrpolitika felelősei bizottság elé idézték, s felolvasták egy járási ideológiai párttitkár terjedelmes vádbeszédét; 1958 októbere volt. Fábryt távollétében egyértelműen elmarasztalták. „Tájékozatlan, távol él a centrumtól, és pesszimista. Ez háború előtti hang, aminek ma nincs aktualitása...” Engem megróttak. S figyelmeztettek, hogy frissiben megfosztanak főszerkesztői tisztségemtől, amennyiben ez megismétlődik. Ezután még sokszor jelentették fel a Szemlét a magyar nemzetiségi kultúra tisztségviselői. Jelent- getőkért és „bizalmas” jelentésekért sohasem kellett a szomszédba mennünk. • Az első folyóiratszámokat böngészgetve az a benyomásom, hogy fö törekvésed az volt: a Szemlében prezentálni költészetünk és prózairodalmunk úf eredményeit, fegyvertényeit. Turczel Lafos így felölte ki a feladatot: „... megszületett a régóta kívánt irodalmi lap; \most rajtunk múlik, hogy azzá váljon, aminek óhajtottuk: irodalmunk regulátorává, a dilettantizmus vadvizeinek lecsapolójává, az irodálmi termés aranymosó szitájává.” Hogyan élt a „harmadvirágzás” nemzetiségi irodalma a kiharcolt lehetőséggel? — Elsősorban a helyzetet kell tudatosítanunk: kezdők voltunk. S ezzel együtt nyilván nagyképűek is. De egyet tudtunk, meg kell tanulni a lapcsinálás mesterségét: a szerkesztést, s szerkesztői szándékok gyakorlati kivitelét, a kapcsolatteremtést az irodalommal, irodalmakkal, képzőművészettel, zenével, színjátszással; műkedvelő mozgalommal, újságírással... Kapcsolattartást minél szélesebb szellemi közeggel — irodalmunk nö- vekvő-bontakozó erejére támaszkodva, alulról építkezve... Azaz: megtanulni az irodalomban járást. Ha visszagondolok, sokszor vak vezetett világtalant. Ettük, faltuk, karmoltuk egymást — végkimerülésig tartó vitákban alakult, tisztázódott a szándék, tárgyiasult az elképzelés... Türelmetlenül, izgalommal szerkesztettünk. Gondolatainknak erős érzelmi, indulati kulisszái voltak. Műkedvelőkként indultunk, de profik kívántunk lenni. Napi kenyerünk volt a vita. Szerveztük az anyagot, az akkori toliforgatók mindegyikétől rendszeresen, levélben kértünk kéziratot. Kerestük, megkerestük az embe-
