Irodalmi Szemle, 1988
1988/7 - HOLNAP - Hizsnyai Zoltán: A magány morénája (vers)
HIZSNYAI ZOLTÁN A magány morénája Úgy éltein, mint ki azt érzi, hogy nincs mihez közelednie magában, s rárivall szerveire: „mutassátok meg működésiek rendjét“, és kezét oktatja: „ne vágd földhöz a csorba poharat sem — mert azt hittem, a csorba többet ér, mert a csorba a tökély hiányát látja, a csorba az Isten lelkét csiklandja — pedig minden egyformán esik latba az ő kezdetén és végén, és sohasem folytathatónak születik újjá folyton a valóság: karika gurul saját teste mentén. Úgy éltem, mint a börtönőr fia, ki játékból magára zárja az elhagyott cellát és dörömböl, rázza a rácsot; mint a börtönőr fia: fölkapaszkodtam a torony apró ablakába s magamévá tettem, bezártam a város házait, utcaköveit, a Napot, amint a reménnyel együtt lehanyatlik a domb mögött. Még nem hittem a legteljesebb hiányt. A legteljesebb hiány rám mosolygott, és én gyűlöltem ezt a mosolygást. Gyűlöltem a Teljesség sugárzó arcát, s nem hittem neki. Nem hittem el a kerekdedségét, a megfoghatatlanságát sem hittem el, nem adtam hitelt a folytathatatlanságának. És a telt poharat az utcakőre dobtam, és örültem az üvegcserépnek. Izgatott a cellák kövezetéből bugyborékoló, bizsergető magány — a magány képzete. A magány érzete, a magány érzetének képzete, a magány érzete képzetének érzete, a magány, a magány földet és eget, utcakövet és tornyot telefröcskölő halk robbanása lassan végigmorajlott bennem. Lassan már bennem morajlott a magány morénája, mi tornyot, házat és utcaköveket s napokat,
