Irodalmi Szemle, 1988

1988/7 - Csicsay Alajos: Bogyószedők (elbeszélés)

709

A puskaropogás megint fölhangzott. Hol közelebb, hol távolabb sejtették a vadászokat.

— Tudja, mi lenne jő, komámuram? — súgta az asszony bizalmasan. — Ha bogyó helyett egy őzbakkal, vagy legalább nyúllal térhetnénk haza. Azt mondják, a sebzett vad néha elbolyong.

Horváthnak is valami hasonló járhatott az eszében, mert folyton forgatta a fejét, és ki-kinézett a gödörből. Ilyenkor csendre intette az asszonyt meg a gyereket. Ám azért nem mulasztotta el csípősen megjegyezni:

— A vadnak több esze van, mint az embernek. Hát még az orra milyen kényes. Az embert egy kilométerről is megérzi. Bolond lenne idebaktatni hozzánk, hogy az ölünkbe bukfencezzen. Sokat kell azért bújni a bozótot, hogy elejtett vadra akadjon az ember.

— Ha élne szegény István, biztosan nem szenvednénk hiányt. Senki sem értett úgy a csapdákhoz, mint ő.

— Nagy reszkír volt az — nézett az asszonyra szigorúan Horváth. — Ma már nem merné megtenni senki sem.

— Dehogynem — ellenkezett az asszony, de mintha elsiette volna a választ, el is hallgatott.

— Kutyák! — kapta fel a fejét ijedten Horváth. — Az istenüket, kutyák! Már erre is telik nekik. Még miféle úri passzióra nem? Gyerünk a holtághoz! — adta ki a parancsot.

Egyenként ugráltak ki a gödörből, de most fordított sorrendben. Elöl a fiú, utána az asszony és leghátul a férfi futott. Olyan zajt csaptak, akár egy falka vaddisznó. Nem messze tőlük éles fütty hasított a levegőbe, tompa kurjantá- sokat hallottak, majd ebcsaholást. Egy alámosott fűzfa gyökerei közé bújtak, szinte beleolvadva a tájba. A gyerek egyre inkább örvendezott. az arca kipirult s a szeme különösen fénylett. Szerette volna megkérdezni az apjától: „Ugye ez most olyan, mint az igazi háború?”, de gondolatait szétrebbentette a hirtelen rájuk törő zsivaj. Veszettül csaholó kutyák és csodálkozó emberek állták körül őket. A csoportból kivált egy ismerős alak, és hozzájuk lépett, mire az ebek elhallgattak.

— Amint látom, Ferenc, neked sohasem jön meg az eszed. Mi a fenét kerestek itt? Csak nem az hiányzik, amitől Kárpátalján megmenekültél?

Horváth hallgatott, s míg ő nem mozdult, addig az asszony meg a gyerek is maradt a helyén.

— Miért néztek olyan borjú szemekkel? — ripakodott rá Nyéki. — Kászálódjatok fel, és kotródjatok ki az erdőből, míg jókedvemben láttok.

Lám, a tizedes úr, gondolta Horváth. Azt nem kívánná, hogy elébe álljak és elhadarjam, hogy „Tizedes úrnak alázatosan jelentem, csipkebogyót szeretnénk szedni”? Ám szó nélkül felállt, leporolta a ruháját, majd halkan azt mormogta:

— Jól van, Géza, megyünk már.

— Legalább Terus nénémnek lehetett volna több sütnivalója — kezdte újra Nyéki, de kürtjei hívta őt, s a bogyószedőkhöz hátrahagyott egy hajtót, hogy vezesse ki őket az útra.

— A léniáról le ne térjenek! — kiáltott vissza keményen.

A hajtó, egy bumfordi siheder, mint aki parancsot hajt végre, erélyesen rászólt Horváthékra.

— Szedjék gyorsan a lábukat, mert Géza bátyám jó ember, de nem tanácsos visszaélni a türelmével. Ha begurul, nem ismer se istent, se embert.

— Nekem mondod? — dünnyögte Horváth.

— Mit mondott?