Irodalmi Szemle, 1988
1988/7 - Csicsay Alajos: Bogyószedők (elbeszélés)
707 „Ide figyeljen, Horváth! Amit most mondok magának, maradjon köztünk! Szigorúan bizalmas. Érti?” „Igenis, főhadnagy úr.” „Halkabban! Nos, kedves barátom, ez a Nyéki tizedes nem tetszik nekem. Amint látom, a honvédek sem szeretik. Ezt a Nyékit valahogy le kellene csel- lenteni, ahogyan maguk felé mondják. Megteszi?” „Igenis, főhadnagy úr!” Dühítette, hogy az apja folyton ezt az egy mondatot hajtogatta, de nem tette neki szóvá. „Köszönöm”, mondta higgadtan, és kezet nyújtott a közkatonának. „Isten önnel!” Hosszan nézett a távozó baka után, és hallotta, amint a társainak eldicsekszik: „Finom ember a mi főhadnagyunk.” S még aznap teljesen szétverték az alakulatot... Az álom itt mindig megszakadt. Horváth Ferenc az erdő szélén, ahol a kavicsos kocsiút véget ért és nyílegyenes léniákká ágazott szét, megállt. — Az úristenük ne legyen! — szorította ökölbe a kezét. — Nézze csak, komaasszony, mit írtak ide — mutatott rá az egyik fára. — Az er-dő-be be-men-ni szi-go-rú-an ti-los! — betűzte ki az asszony. — Vadásznak! Ilyenkor vadásznak. Persze, hát mit is csinálnának?... Az embernek van egy szabad vasárnapja, gondolja, szed egy kis bogyót a családnak télire, mert kell a vitamin, ők meg vadásznak. Vadászgatnak, mint a mél- tóságos urak. — És mérgében földhöz csapta az ebédhordó kannát. — Övék az erdő. Azt csinálnak benne, amit akarnak. Nekünk meg, ha egy kis csipkebogyó kell, som vagy galagonya, akkor forduljunk vissza, mert még belénk trafóinak. Hát nem! Az asszony ijedten toporgott. — Ne menjünk be, komámuraml Baj lesz belőle. — Baj? Aztán milyen baj? — Nem hallja, hogy lődöznek? — Sörétes puskával. Az is valami? — mondta, és idegesen fölnevetett. A gyereknek tetszett az apja bátorsága. Kívánta, hogy bemenjenek az erdőbe, de nem szólt. — Mindenki viselkedjen úgy, mintha háború lenne. Ha azt mondom, feküdj, akkor a földhöz lapulunk, ha pedig azt, hogy föl, akkor megindulunk előre. — Jézus Mária — nyekeregte az asszony, és rémülten keresztet vetett. A gyerek elfordult, és kajánul vigyorgott. Kedvére volt a dolog. Alig haladtak pár száz métert, pokoli puskaropogás tört ki a közelükben. — Feküdj! — vezényelt Horváth tompa hangon. Az asszony úgy hasalt el a földön, hogy a kannák kirepültek a kezéből. — Ne csörömpöljön, a krisztusát! Katonák vagyunk, igazi katonák, örvendezett magában a gyerek. Horváth odakúszott hozzájuk. — Ha azt mondom, föl, balra lehúzunk. Van ott egy vízmosás, megbújunk benne, míg tart a veszély. — Forduljunk vissza! — suttogta az asszony. — Nem lehet! — vágta rá a férfi katonásan. — Ezt a csatát nem szabad elveszíteni. A durrogás hirtelen abbamaradt. — Föl! — parancsolta Horváth, és elkezdtek szaladni a csenevész füzesen
