Irodalmi Szemle, 1988
1988/7 - Gál Sándor: Kettényílt napkorong (vers)
694 még nem ez a reggel IV kettényílt NAPKORONG félig-élt mozdulat az alkonyaiban lépések a parton miközben a hullámok növekvő hatalma a gát pereméig ér e sehol-idő fegyelmezett égboltja alatt az alászálló napkorong kettényílt bíborában mi az elérhető? egy csobbanás? a vízmély fenyegető hatalma? madár-szó? szárny-zizegés? változatlan és egyre súlyosabb a félelem az alászálló napkorong kettényílt pirosában örökhagyók és örökösök V A KERT FÁIN TÜL a szem mikor lezárul lön fekete némaság madár-éj se lent se fönt áradat csendje kié? mi van még megélhető? arc és ember? sors? idő? egy mozdulat a végtelen része de mit ér? a kert fáin túl az emlékmű hallgatása befelé nyíló üresség s a kimondatlan üzenet a kőben voltak és lehettek volna rezzen a fű feketén s emelkedik névtelen csillagok sűrűjébe VI AZ ALÄSZÁLLÄS a sír felett ünnepi ének eljutni idáig az alászállás csendjének peremére micsoda lehetőség! megállni a havazásban isten színe előtt amikor két cintányér összekoccan s a díszsortűz kissé balra majd az enyhe lejtésű zsoltárok egyébként a végtelen szürkület ember nélküli vagy: ember-télén? aztán már csak a hantok néma zuhogása VII ÚJ GOLGOTA élő fában vasszögek befelé égő fájdalom lenyesett galambszárnyak és kifehéredett bordacsontok idevetül a történelem
