Irodalmi Szemle, 1988
1988/7 - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)
690 amikor Pálóczi is a villamosmegálló peronjához ért. A lányok háta mögött befurakodott a kocsiba, amely nem volt tömve, így épp csak sikerült elosonnia a lányok mellett, s észrevétlennek maradnia a kocsi végében. Nóra és a barátnője a récsei lakótelepen szálltak le, s Pálóczi a nyomukba eredt. Nóra és a másik lány egy önkiszolgáló élelmiszerbolt ünnepien kivilágított kirakata előtt várta be őt. — Tudnom kell, hogy mi történt veled. Tudnom kell az igazat — mondta Pálóczi Nórának. Nórán szőrmesapka volt, s télikabátja szőrmegallérját is felhajtotta, így az arca meglehetős árnyékban maradt. — Hordja el magát innen, maga szemét — mondta Nóra barátnője. — Én csak bocsánatot akarok kérni, és az igazságot akarom tudni — mondta Pálóczi ünnepélyesen. — Hordja el magát! A két lány hátat fordított neki, s csinosan öltözött alakjuk az üzlet sarka mögött hamarosan eltűnt Pálóczi szeme elől. Pálóczi nem merte követni őket, s azt sem tudta, hogy Nóra vagy a barátnője lakik^ ezen a szemnek nem sok örömet nyújtó lakótelepen. Az elmúlt hetekben és hónapokban sokszor fontolgatta magában, hogy kikutatja Nóra címét, s fölújítja a lánnyal a kapcsolatot, kerül amibe kerül. S valahányszor ez a bizarr gondolat kísértette, eltűnődött azon is, mi lenne, ha megkérné a lány kezét. Abszurd gondolat volt. Pálóczi azonban kiútnak szerette volna látni az élete zsákutcájából, s az sem riasztotta volna vissza, hogy tisztában volt vele, nem érzi és talán soha nem is fogja érezni azt a szenvedélyt Nóra iránt, ami Olgához fűzte. Beérte volna azzal is, hogy Nóra szereti őt. Nóra hallgatása és Nóra barátnőjének gorombasága azonban lelohasztotta a reményeit. Egy-egy tiszta pillanatában persze ő is tudta, hogy reményei teljesen megalapozatlanok, de mint a legtöbb gyenge és gyáva ember, könnyűszerrel túltette magát a ráció és megfontoltság ellenérvein, ha úgy ítélte meg a helyzetét, hogy az életben maradáshoz illúziókra van szüksége. Egyszer az éjszaka kellős közepén becsöngetett Csilláékhoz, s még csak nem is volt kapatos, ellenben sugárzott a boldogságtól, mintha egy perce kapott volna vízumot Párizsba, s ezzel egy pillanatra még Csillát is levette a lábáról, hiszen olyan ritkán látta az ember Pálóczit boldognak. Elegáns sötétszürke öltözékében úgy festett, mint egy filmszínész. Csillát az ilyesmivel akármikor le lehetett fegyverezni. A konyhában ültek le, hogy ne zavarják mély medveálmában Ernőt, és Csilla azt várta, hogy Pálóczi valami korszakalkotó bejelentést tesz. Pálóczi azonban csak azt mondta: — Adj valami italt, és én elmondom, amiről még senkinek sem beszéltem. Vagyis elfogyott otthon a piája, az üzletek pedig zárva vannak már. Csillának csak söre volt a hűtőszekrényben, s ezt a hírt Pálóczi olyanképpen fogadta, mint aki győzelmet várt a kedvenc futballcsapatától a sereghajtóval, de annak csak döntetlenre futotta. Ám hogy Csillát a kései zaklatásért kiengesztelje, csakugyan belefogott egy dajkamesébe. A titok, amiről beszélt, az volt, hogy végre tényleg elszánta magát a válásra, mert ma meggyőződött róla, hogy Nóra szereti őt, s habár ő a lány szerelmét szerelemmel viszonozni nem tudja, szeretettel annál inkább, s ez fontosabb, mondta, sokkal fontosabb a szerelemnél — aki a szerelemért cserébe igazi szeretetet tud adni, az túllépett a „mai kocsmán”, amelyben a szeretetlenség teljesen elállatiasította az embert. Csillát meglepte, hogy Pálóczinak így megeredt a nyelve, ez egy más ember volt már, nem az a régi szerény és beijedt és szemérmes Pálóczi, valami egészen más, egy kedves idegen, aki emlékezteti őt egy kedves fiatalemberre a múltjából, akibe ugyan soha nem volt szerelmes, de mindig kedvelte. Egy szavát sem hitte
