Irodalmi Szemle, 1988

1988/7 - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)

687

— Ne sértődj meg ... Vannak emberek, akik ha ránéznek egy pohár vízre, az a víz egy perc múlva forrni kezd. Te nem tartozol közéjük.

Pálóczi nem állta meg, hogy meg ne kérdezze:

— Olyan nagyszerű vele az ágyban?

— Látod, ez az... A tehetséges ember mindenütt tehetséges.

Éppen végszóra toppant be a konyhába Pálóczi apósa, abban az elnyűhetet- len, rojtos, bordó melegítőben, amely a leghűségesebb házi öltözéke volt, s ha látott is mosást, föltehetőleg inkább csak nagy ünnepek előtt. Papucsát mezít- lábra húzta fel s az most klaffogott és csattogott a lábán minden lépésnél. Bizonyára délutáni álmából verték fel a beszélgetésükkel, s Pálóczi egy pillanatra megsajnálta az öreg portást, mert olyan bús tekintetet meresztett rá, mint valami kiöregedett, hasznavehetetlen bika, amelyet holnap visznek a vágóhídra. Kézfogással üdvözölték egymást, aztán az öreg beletúrt a kócos szürke hajába, s a következő pillanatban már a kredenchez nyúlt, hogy valami borzalmasan büdös, olajszínű löttyel, amelyet papramorgónak nevezni is eufemizmus lett volna, elűzze a délutáni szundításából visszamaradt rossz szájízét. Pálóczi sohasem kedvelte az apósát, s az apósa sem őt, de ez a kölcsönös és néma utálat nem akadályozta meg őket abban, hogy olykor egész barátságosan viseljék el egymást. Pálóczi tudta az okát annak, miért nem szereti őt az apósa. Az öreg, minden primitívsége ellenére, meglehetősen sznob volt, és egész életében arról ábrándozott, hogy Olga, akit az Isten nem mindennapi bájakkal ajándékozott meg, orvost, magasabb rangú állami tisztviselőt vagy más sikerembert halászik ki bájaival a zavarosból.

— Miért húzod az időt? — tért rá a tárgyra mindenféle hízelkedő előjáték nélkül az apósa. — Aki nősülni tud, az tudjon méltósággal elválni is — mondta.

Na ez egyenes beszéd volt, Olgának akadt munkája, hogy finomítsa. De az öregember lehurrogta.

— Te csak páváskodjál. Másra úgyse vagy jó.

Eszmecseréjüknek ez az újabb fennkölt fordulata arra indította Pálóczit, hogy csak azért is megmakacsolja magát, s a válásról még csak szót se ejtsen, mintha emezek itt portugálul beszélnének hozzá, őhozzá, a jámbor sziámihoz, aki most érkezett egy felfújható matracon a varázslatos Keletről. Látva, hogy apja mindent elrontott, Olga kiborult, s egy, a maga nemében egészen tehetséges hisztériás rohamot rögtönzött, amelynek az utolsó akkordjait Pálóczi már nem hallotta, mert akkor már kilépett a ház kapuján a téli estébe. Azon tűnődött, hogy a melegség, szolidaritás, meghittség, vagyis minden olyan érzés, amelyet a jóság táplál, mért asszociálódik az együgyűséggel az olyan emberek koponyájában, mint Olga vagy Ákos.

Pálóczit ez a szerencsétlenül végződött találkozás nem törte úgy össze, amint az várható lett volna. Viszont valami mégis nagyon megváltozott benne, amit, tetszett vagy nem, komolyan kellett venni. Viselkedése szélsőségesebb, szeszélyesebb és kiszámíthatatlanabb lett, s ezt tévedés lett volna csupán elhatalmasodó alkoholizmusa számlájára írni. Az alkoholizmus valószínűleg csupán a következménye volt annak a rémületnek és tehetetlenségérzésnek, amely mindannyiszor elfogta, ha egy újabb kapu nyílt meg a lelkében, s valahányszor újra tapasztalnia kellett, hogy még egy gyertya fénye is messzebbre világítana ezekben a feltárhatatlan járatokban, mint az önismeretéé, amely egy gyermek önismerténél alig volt fejlettebb. Föltűnő jele volt ennek a változásnak, hogy előszeretettel kezdte metaforákban, szimbólumokban kifejezni magát, valami olyan titkot sejtetve, amelynek csak ő van a birtokában, s amely azonban a jelentéktelensége ellenére is elárult egyet-mást a közérzetéről. Ez az emlék egy bicikligumi-belső kicserélésével függött össze. Tízéves lehetett vagy tizenkettő, a biciklit a családi házuk udvarán állították föl, kerekeivel az ég felé