Irodalmi Szemle, 1988
1988/6 - HOLNAP - Csáky Pál: Úton III. (kisregény)
663 látszik, megállíttatta a sofőrrel az autót a híd mellett, és zsupsz... Fejest ugrott, az lett a veszte — bólogatott komoly képpel. — Azon a helyen az öreg híd korhadt pillérei vannak éppen, elvagdosva, néhány centivel a víz alatt. Látja, Margitka, látja, ha hallgattak volna rám, ha megfogadták volna a szavamat annak idején, amikor a pilléreket cserélték. Hányszor mondtam én, emlékszik, Margitka, nehogy az öreg pilléreket csak úgy elvágják és otthagyják a vízben, hányszor figyelmeztettem őket, hogy annak még egyszer rossz vége lesz, és most tessék, itt van, emberéletet is követelt a hanyagságuk... Lejjebb, a kanyarban fogták ki. Tudom, Margitka, tudom, hogy ez magának most nagy csalódás, de hát bele kell törődnünk, így kellett lennie. Higgye el, Margitka, nekem is volt ilyen esetem, az unokabátyám, a Feri megígérte, hogy bevisz engem is a városba magához, úriembert csinál belőlem, de hát abból sem lett semmi. Pedig mennyire ígérte, hogy odavesz maga mellé segédfűtőnek, meg is tette volna, istenemre, de megkapta szegény a tüdőbajt, az elvitte hirtelen, nem lett aztán a dologból semmi... Anyád történetére gondolva türelmetlenséged csak fokozódik. Ülve már nem bírod, ott téblábolsz a csonttá száradt útpadkán, és egyre erősödik benned egy sejtés: te itt tanú vagy. Valami óriási, megfoghatatlan változás megy végbe körülötted, a tájban, az emberekben, talán saját magadban is, s te képtelen vagy arra, amit már sokszor tettél, hogy fölülemelkedve mindenen az egész folyamatot fölülről szemléld. Persze, az a kép sem volt mentes a torzulásoktól, és távolról sem állítható, hogy részeiben is arányos volt, de biztonságot, áttekintést nyújtott, valamelyest képes voltál nyomon követni a történéseket. Az utóbbi napokban felizgatott lelkiállapotodnak köszönhetően azonban számos dolog csak sejtés maradt benned s érzed, fontos összefüggések hiányoznak. Te magad is változol. Próbálod megfogalmazni, valamiképp tetten érni ezt a változást, felfedni amorf, fátyol mögé bújt arcát — hogy legalább reményed lehessen néhány ösztönös védekező mozdulat megtételére. Hiába. A tájból sugárzó bizonytalanság rád is átragad, képtelen vagy felelni, érdemben elkülöníteni a változások lényegét. Ügy érzed, reménytelen megfoghatatlanságukban, megingathatatlanságukban, mint gyorsvonat süvítenek el melletted, s csak homályosan tudatosul benned valamiféle igénytelenség, színvonaltalanság, gátlásosság, értékhiány — s egyre határozottabban: erőszak — jelenléte. Üjabb félelem-érv emelkedik a felszínre érzéseid zuhatagából. A félelem attól, hogy végigéled az életedet anélkül, hogy tudatosan számba vennéd igazi szükségleteit, lehetőségeit, kényszereit. Hogy elrohansz a saját életed mellett, mint valami esztelen vándor, hogy hétköznapjaidat elpocsékolod, értelmetlenül szétforgácsolod erődet. Türelmetlen vagy az utóbbi időben. Másokkal, de önmagaddal szemben is. Idegesítenek a sunyi pillantások, az elfordított arcok, a kéj- és előnyhajhász tekintetek lázas zavarossága elkeserít. Űjból tudatosul benned az utóbbi évek nagy felismerése: te menekülsz innen. Szépnek remélt elvonulásod tulajdonképpen menekülés, gyászos és csúfos menekülés, mert tudod, érzed, a te erőid sem végtelenek, nem képesek az állandósult feszültségeknek ellenállni, idegeid ki-kioldják a biztosítékokat, s olyankor emberséged magasából buksz alá valami imbolygó, feketébb dimenzióba. Félsz, hogy erőid nem bírják ki az újra és újra rád rontó próbákat, félsz, hogy megfojt, magába ránt valami diffúz, körülírhatatlan romlás. Hogy a tömeg húsevő növény módjára kap a csápjai közé és eltüntet nyomtatlanul, felszíva sejtjeidet, atomjaidat telhetetlen rost- ereiben. Nagyanyád jut eszedbe, a szikár, egyenes tartású asszony, fekete fejkendője, megértő-elnéző mosolya, amellyel nagyapádék társaságát figyelte az udvar
