Irodalmi Szemle, 1988
1988/6 - HOLNAP - Csáky Pál: Úton III. (kisregény)
I 660 HOINA r telni mindig tudtad ugyan, követni teljes odaadással sosem, szűk univerzumokban mozgó lelked levegőért kiáltott. Be kell vallanod, az utóbbi időben keveset figyeltél magadra. Világfi vagy, gondoltad, s közben észre sem vetted, apró barikádokkal, sánc-árkokkal veszed körül magad. Kötelékek képződtek körülötted, s mire észbe kaptál, a sokszor megbírált, megtagadott, feledésre ítélt múlt-világ visszafordíthatatlanul beléd nőtt. Értékeivel, szépségeivel, gyötrelmeivel — mindenestül. Most, hogy mindezt tudatosítod, kevéssé csodálkozol határozatlanságodon. A falu pedig mintha érdeklődve, kérdőn figyelne, vigyázná mozdulataidat. Letapogatná gondolataidat, érzéseidet, jegyezné imbolygásaidat, talajvesztéseidet. Megérted állapotát: a falu jócskán megürült az elmúlt három évtizedben. Neveket sorolhatnál fel, arcokat, akik már megjárták, gondtalan könnyedséggel végigcsinálták az előtted álló utat. Vigyorgó, üres tekintetükre mutathatnál, portákra, düledező házakra: íme. Sorjázó fehér foltok szorításán példálózhatnál, keserves történetekről beszélhetnél, kicsinyes vitákról, korlátoltságról. Önfeladásról, jellemtelenségről, széthúzásról. Megosztottságról, következetlenségről, ocsmány hazugságokról, idegölő példák ömlesztett soráról: mindarról, ami megsebezte, megalázta múltatokat. A falu már nem az az erős, sokat bíró falu, ami negyven évvel ezelőtt. Akkor talán csak mosolygott volna félelmeiden, sokat tudó bölcsességével csak hunyorított volna rád, cinkosan hátbadöngetett volna, és azt mondta volna: oda se neki, öreg. Igen, a falu akkor még birtokon belül lett volna. A falu nélküled védtelenebb, üresebb lesz. Nehezen fog megállni a lábán. Mindig is szüksége volt valakire, aki lakóinak irányt szabott, papra, tanítóra, jó értelemben vett elöljáróra. Aki krízishelyzetekben magatartást, döntésekben mértéket adott. Ha magára maradt, gyámoltalanul téblábolt csak, talajt veszítve verődött jobbra-balra. S tanácstalanságában olykor hajmeresztő ostobaságokra volt képes. Am azzal is tisztában vagy, ha itt maradnál, ha heroizmusodnak engedve mégiscsak felvállalnál egy ilyen sorsot, segíteni akkor sem tudnál rajta. Tudomásul kell venned, hogy a falu is halad, befolyásolhatatlanul és esendően a saját sorsa által kimért, tehetetlenség szabta útján, s arra nem tud erőt keríteni, hogy az olyan suta próbálkozásoknak, mint a tied is lenne, igazi esélyt adjon. Pár évtizedre tervezett gerinced beleroppan a gondolatba is, készséggel belátod hát, illúzióid nem lehetnek. Bár elismered, a falu egy színnel szegényebb lesz nélküled, azt is látnod kell, ez a szín már régóta nem illik bele fenntartások nélkül abba a környezetbe. Távolról tudjátok csak igazán szeretni egymást. Hány példát hozhatnál fel, amikor néhány perc, néhány pillanatba sűrített értetlenség, sunyi megalkuvás, arcátlan nagyravágyás elég volt ahhoz, hogy végérvényesen megmérgezze hazatértedet? Azt is tudod — mindketten tudjátok —, jövőbeli hazatérted is gyakran lesz keserves, gyötrelmekkel terhes. A falu tovább változik majd és megtagadja — nem is annyira téged: önmagát. Űj arcok — álarcok, festett, hamis vigyor-arcok mögé bújik, és lakói — igazából nem is érthető okokból — erőszakot vesznek önmagukon. Tudod, pontosan tudod, ezt a látványt a jövőben is nehezedre esik majd elviselni. Amennyire örülni tudsz majd gyarapodásuknak, szépülésüknek, olyan mély nyomot vág beléd szerencsétlen, esetlen futásuk a világ után, magakelletésük. Néhány villanás elég lesz ahhoz, hogy falud megsemmisítsen, csalódással telítsen s újra világgá kergessen téged. Az okokat vizsgálva újra magadba kell tekintened s megfogalmazni, mi az, amitől a faludat félted, jól tudod, féltésed nem önző megfontolásokból, személyes emlékeid céltalan konzerválásából ered. Mélyebb, lényeget érintőbb ennél:
