Irodalmi Szemle, 1988
1988/6 - HOLNAP - Hogya György: Az irodalom szíve (elbeszélés)
HOGY& GYÖRGY AZ IRODALOM SZÍVE i A világ tetejére még a nap is nehezen mászott fel. A kolostort övező vadhajtású bokrok körül még felmelegítette a levegőt, de benn már gyengült az ereje, mint a nehéz terheket hordó lámaszolgáknak, és sugarai megtörtek a trapéz alakú hideg falakon. A kapu mögötti négyszögletes udvaron, nem messze a felhalmozott gyapjúbálák raktárától a messziről jött idegen úgy állt a merev tekintetű Mester előtt, mintha az élete függne annak szavaitól. Izgatottan babrálta szegényes rongyait, és még mindig a látottak hatása alatt állt. Az arany tetejű templom a legfelsőbb istennel, akinek hófehér hátát vett és ajándékozott, és az üvegcsőben állandóan forgó, pergamenből készült imahenger mély megilletődéssel töltötték el. Nem is figyelt fel rá, amikor a hatalmas fűzfa felől négy kínai közeledett és állt meg tőlük tíz lépésre. Karba tett kézzel, tisztelettudóan várták, hogy a Mester befejezze beszélgetését. Rezzenéstelen arcuk semmit sem árult el, talán csak a Mester tudta, mit akarnak, de ő a jövevényt biztatta, meséljen magáról és családjáról. Közben lassan és alaposan a madárlábnyomokra emlékeztető jelekkel teleszórt selyemdarabot nézegette, amelyen a fiatal, barna arcú idegen versei voltak. Ügy látszott, egyszerre olvas és figyel a hallottakra... A nép történetére, amely valahonnan az északi tartományból indult nyugat felé új hazát keresni, s amelynek egyik része délre fordult, a kínai birodalom felé. — Az idegen családja egy gazdag emberhez szegődött, és ott tanult meg írni és olvasni. A belviszályok űzték tovább a családot a sókockákból épült őrházak mellett a fekete és sárga hegyekig, majd tovább a medvebőrszínű zuzmókkal borított hócsipkés hegyek hágóin keresztül a világ tetejére. Ügy gondolta, itt nem kell tartania a kínaiaktól, és nyugodt környezetben, a kolostor védettségében írhatná verseit. Nem kíván senkinek a terhére lenni, összekoldulná a pénzt, ami a megélhetéséhez kell. A Mester előbb a jövevény barna arcába pillantott, amelynek tisztaságát egy sebhely zavarta meg a jobb szemöldöke felett, mintha verés nyoma lenne, majd a nem messze várakozó kínaiakra nézett. Pillantása mintha egy szemvillanásnyira elborult volna. — Idegen szemed belátja a világ nyolc sarkát — kezdte lassan —, s verseidben a szavak egymással versenyeznek, hogy megmutassák, mit tudnak a tízezer dologról. Hüvelyknyi szíved vízözönt áraszthat, ha nem fogják marokra a faragott sárkányok. Azzal a Mester visszaadta a selyemre írt verseket, és méltóságteljesen megindult vissza a szobája felé. A rezzenéstelen arcú kínaiak némán követték. A fiatal idegen értetlenül nézett utánuk. Nem tudta vagy inkább nem akarta megérteni a történteket. Lassan sétált ki a kolostorból anélkül, hogy bárki is szólt volna hozzá. Kint várakozó apjának összefüggéstelen szavakkal mesélte
