Irodalmi Szemle, 1988

1988/6 - FÓRUM - Lacza Tihamér: Hét verskötet

FÓROM

609

nettel tartozunk a költőnek a szép kötetért és a nagyszerű élményért, amelyben olvasóit részesítette.

Tavaly jelent meg Barak László harmadik verseskötete is, a Szelíd pamjlet. Korábbi köteteihez viszonyítva egységesebb benyomást kelt, hangja visszafogottabb, bár a jellegzetes baraki irónia itt is lép- ten-nyomon felbukkan. Baraknak nincsenek a világról illúziói, tisztában van vele, hogy mit kínál számára, s azt szinte Sancho Panza-i derűvel tudomásul veszi és elfogadja. Sancho. Panza egyébként más költőinknek is kedvenc figurája — pl. Kulcsár Ferencnek is —, de Barak szinte aiteregójának érzi, s amikor név szerint nem említi, akkor is az ő maszkja mögé rejtőzik.

Igen jellemzőnek és sikerültnek érzem a Bereck Józsefnek, illetve Zs. Nagy Lajosnak ajánlott verseket (A realizmus mítosza; Nekrológ helyett], vannak ugyanakkor gyengébb darabjai is, s olykor-olykor ugyanazok a motívumok ismétlődnek.

Barak is szívesen „montázsol”, bár ő korántsem vesz át olyan terjedelmes pasz- szusokat, mint Kulcsár.

Az 1987-es költői termés legkevésbé sikerült darabja Csontos Vilmos Veletek vagyok címmel közreadott, régebbi és új verseket tartalmazó gyűjteménye. Csontos költészete egy korai stádiumban megrekedt, ugyanakkor meglehetősen zárt és szűk körben mozgó líra. Verseiben elsősorban legszemélyesebb élményeit rögzíti, méghozzá erősen leíró jellegűen. Az évtizedek folyamán ez a költészet formailag nem sokat változott, a költő még ma is azokkal az egyszerű kifejezési eszközökkel és elemekkel dolgozik, mint a pályakezdés idején. Sőt nyíltan be is vallja, hogy ezen soha nem is akart változtatni.

Egy közel hat évtizedes költői pálya summája a Veletek vagyok, s bár nem különösebben testes (146 oldal mindössze), még így is az az érzése az embernek, hogy sok vers kimaradhatott volna belőle. Legalább féltucatnyi verse például azzal foglalkozik, milyen érzés hetvenévesnél idősebbnek lenni.

Vannak a gyűjteménynek megkapó darabjai is, elsősorban azok a versek, amelyek a költő mindennapjairól, az őt körülvevő szűkebb világról: az asztalosműhelyről, a konyhakertről, a baromfiudvarról vagy a gyümölcsösről tudósítanak.

Csontos lírájából hiányzik a dinamika és a polifónia, s a nyelvezete sem nevezhető túlságosan eredetinek. A monotónia olyan erős, hogy szinte meglepetésként hat az olvasóra, ha olykor-olykor valami mással kísérletezik. Egy-két formai játék, egykét gunyorosabb verssor — ezek azok az elemek, amelyeket pozitív kivételként megemlíthetek.

Végezetül néhány mondatot a bevezetőben már említett két gyermekverskötetről.

Dénes György Bükkjamakk c. munkája immár a harmadik gyermekeknek írt kötete. Ezt a mostanit érzem a legsikerültebbnek, ráadásul a könyv képanyaga is nagyon bájos, jól idomul a versek hangulatához, sőt azt is mondhatnám, hogy kölcsönösen erősítik egymás hatását. A versek sajátos humora, a gyermeki képzeletet megmozgató nyelvi leleményei, úgy vélem, jelentős mértékben gazdagítják gyermek- irodalmunkat. De ugyanez elmondható Reszeli Ferenc Hókuszpókusz c. kötetéről is, amelynek képanyaga ugyan egy kissé halványabbnak látszik az előbbiénél. Reszeli számára — nekem legalábbis úgy tűnik fel — talán a gyermekirodalom nyújtja a legtöbb önmegvalósítási lehetőséget. Becsületesen él is velük, amit az előző (Kajla Fülöp kalandjai) és ez a mostani gyermekkönyve, illetve olvasói sikerük is igazol. A Hókuszpókusz eltér a korábbitól már abban is, hogy verseket tartalmaz, s talán nem is olyan egységes, mint az ösz- szefüggő történetekből álló Kajla Fülöp kalandjai, de sok szerző — s itt nemcsak hazai, hanem magyarországi költőkre is gondolok — még így is büszke lenne rá, ha ezt a könyvet ő írhatta volna.

Rövid seregszemlémben szándékosan nem szóltam részletesen költészetünk általános helyzetéről, noha szerkesztőként is, olvasóként is hovatovább aggasztónak találom. A lapokban egyre kevesebb jó eredeti vers olvasható, a megjelent költemények és kötetek érdemleges visszhang nélkül maradnak (az itt tárgyalt kötetek többségéről még sehol nem olvastam recenziót vagy értékelést), s emellett úgy tűnik fel nekem, hogy költészetünk, bár lassan, de egyre határozottabban két részre szakad. A most induló és a közvetlenül előttünk járó nemzedék mintha végérvényesen leszámolt volna azzal a versesz-