Irodalmi Szemle, 1988
1988/6 - FÓRUM - Dusza István: Egy műnem — több műfaj
604 F Ő R U M azzal a szándékkal teszi, hogy az olvasóban időtől és helytől elvonatkoztatva is életre kelő történetek hőseit visszarántsa a mindenki által közhelyszerűen ismert ottani társadalmi talajra. Szinte minden novellájában egy ideig eszményíti a helyzetet, hőseit, hogy aztán egyetlen tollvonással, egy-egy bekezdés végén vagy a novella befejezésében mindent visszavonjon. Különös ellentmondása a történeteknek, hogy valami módon mindig beléjük csempészi az önéletrajzi ihletettségre utaló nemzeti kötődést vagy a laza asszociációkra hagyatkozó jelzést a hovatartozásról. Hősei így szinte minden esetben kilépnek a mese időkön és tereken felülemelkedő mitikusságából. Szinte csak véletlenszerűen, egy-egy novella anyagának és szerkezetének önálló életre kelése utón marad meg számunkra olyannak az elkezdett mese, történet, amilyennek az elején hisszük. Kétségtelen, hogy tudatos írói módszerrel állunk szemben, csakhogy az effektus többnyire visszafelé sül el. Vannak azonban kivételek is. Ilyen a Ketten a földrengésben című novella-lektűr, továbbá az ettől írói megformáltság- ban merőben különböző Gyűlölet, a Mabei — a gárdista — meg még egy Mabei és a Luis, a Farkas című novella. A Gyűlölet igazi remeklés az emberekben lappangó előítéletekről. Gondoljuk csak el: hányszor, de hányszor csal meg bennünket a felszín, a bizonytalan ismeret, a látszat, amelyek nyomán olykor lélekgyilkos előítéletek foglyaivá leszünk. A Brüsszelben meglátott magas, elegáns német férfi olyannak tűnik a novella főalakjainak szemében, mint a belénk rögződött előítéletek alapján megrajzolható német típus. Azt is felfedezni véli a házaspár férfi tagja, hogy valahol már találkozott ezzel a katonás tartású emberrel. Máris gyűlöli, magában máris legazemberezi, amint szóba áll vele. Rácz írói mesterfogása, hogy ez a nácinak vélt férfi ugyanolyan mély előítéletekből fakadó gyűlölettel fordul a főhős felé, mint annak előtte ő, aki egykor a magyar hadseregben harcolt. Ha az európaiságot tartom e kötetben az író motiváló szándékának, akkor csak ebben a novellában találom meg azt a bennünket, európaiakat sorsunkban, lelkivilágunkban, intellektusunkban rokonító szellemiséget, amelynek remélt élményével kezembe vettem a novelláskötetet. A német zsidó férfi gyűlölete a lágerekben született meg azokkal szemben, akikhez — egy tragikus előítélet szerint — tartozónak véli az őt megszólító férfit. Az író meggyőz arról, hogy legnagyobb európai tragédiánk: az előítélet. A Mabei — a gárdista — meg még egy Mabei és a Luis, a Farkas című novellák pedig azért lettek kedvesek szívemnek, mert annyira beleillenének az Alom Tivadar hadparancsa című novelláskötet Az ezeregyéjszaka új meséiből című ciklusába. Mély írói humanizmussal, ugyanakkor iróniával és öniróniával is kezeli Rácz a humoros elemeket is tartalmazó két történetet. Ha a kritikust reménnyel töltheti el valami, akkor mindenképpen arra gondol, amit az említett novellák és az újabb sajtóbeli közlések alapján feltételez: Rácz Olivér e kötete írói útkeresés, újabb próba a művészi megújulásra, ami életpályáját mindvégig jellemezte. A kötet említett novellái alapján volna rá elég okom, hogy egyfajta ,,magánmítosznak”, az írót a mindennapoktól menekítő vigasznak tekintsem őket. Annál is inkább, mivel a mai olvasó a maga számára megfoghatatlan, elérhetetlen és távolinak tűnő dolgokat hajlamos modern mítosznak tekinteni. A transzcendencia lelki szelepeit már nem vállaló ember is kénytelen megkeresni a valóságnak, az anyagi létnek azokat az elemeit, amelyek azt pótolhatják. Modern világunkban pedig ilyen lehet az elvágyódás, a modern mese, az egzotikus utazás, a valóság talaján lejátszódó fantasztikus kaland. Ki tagadhatná, hogy mindezek ott vannak Rácz Olivér kötetében? (IX) Szinte a lehetetlenséggel határos valamifajta végkövetkeztetésekre jutni a megvizsgált nyolc prózakötet kapcsán. Ráadásul olyan nagy a műfaji szóródásuk, hogy utólag Csicsay Alajos novellásköte- tét is inkább a publicisztikus irodalom témakörébe utalnám. Határozott írói karaktert és világképet csak Grendel Lajos novellái mutatnak. Dobos László és Rácz Olivér könyvei az írói megújulás, illetve (az utóbbi alkotó esetében) az írói útkeresés jegyében születtek. Élesen vetődik fel a kérdés: hol a határ az „irodalmi mű” megjelölésre jogot formáló regény félresikeredett megvalósulása, illetve az eleve a lektűr szándékával írt alkotás önmagához képest tisztes minősége között? Viszont a csehszlovákiai magyar újságírásból hiányzó riporteri invenciókat látszanak
