Irodalmi Szemle, 1988

1988/6 - FÓRUM - Dusza István: Egy műnem — több műfaj

FORUM

601

mű előző regényének kliséit alkalmazná a szerző. Az pedig már aligha tekinthető véletlennek, hogy a tizenhét éves Kocsis Laci patak mellett, halászás közben öleli a harmincöt éves menyecskét. Tudom, mindez a műíaj törvényszerűsége, mint ahogy az egy másik panel beépítése is a tulajdonképpeni családregényt magába foglaló kerettörténetbe. Itt az egykori nagy szerelem, a falusi tanitókisasszony tűnik fel teljesen véletlenül a főváros egy forgalmas utcáján. Volt már ilyen, s ezt maga az író is tudja, hiszen a főhős szájába adja az alábbiakat: ,fia egy író megírná ezt a váratlan és véletlen találkozást, az okos kritikusok azt mondanák, hogy baromság, ilyen nem létezik!..

Azt hiszem, Lovicsek Béla ez egyszer tévedett, mert a kritikus mindent elhisz, amit értelmezni tud. Márpedig miért ne hinné el a világirodalom lektűrjeiből oly jól ismert „találkozási” effektust? Hiszen ez nyilvánvalóan eszköz, sőt az is nyilvánvaló, hogy a kritikusok ismerik és elhiszik, mert tudják: most éppen lektűrt olvasnak.

Bizony igazságtalan lennék, ha megtagadnám írónktól a „tudatos” jelzőt. Ez a könyve a legprecízebb és legátgondoltabb irodalomszociológiai elméletek közhelyregény definícióját is kielégíti. Miért lenne bűn, ha egy szerző tudatában van a lektűr hatásmechanizmusának? Baj csak abból adódhat, ha megfeledkezik arról, hogy ebben az igen rugalmas, alkalmazkodó, periferikus irodalomban is fennállhat a sematizmus veszélye. Márpedig ki tagadhatja, hogy a neosematizmus még a csehszlovákiai magyar lektűrnek sem használ, mert unalmassá teszi, így lényegétől fosztja meg.

Szemrevételeznem kell még a kerettörténetbe ültetett családregényt is, amely nem is oly rosszul megkonstruált vázat hordoz. A „szága” mellékalakjainak életútját — a főhős visszaemlékezési mechanizmusát megőrizve — mégis könyörtelenül elvágja. Ezeknek a félbehagyott élet- utaknak a továbbírásához már aligha elegendő a lineáris regényidő. Pedig az olvasó felismeri, minő dráma lehetősége sat- nyul el a két Kocsis testvér közötti társadalmi és meggyőződésbeli különbség ábrázolásának elmaradásával. Ráadásul a kerettörténetből azt sem tudjuk meg, hogy a nyolcvanas évek közepén, a megváltozott történelmi és társadalmi helyzetben, az újságíróvá lett Kocsis Laci tartja-e a

kapcsolatot Magyarországra telepített rokonságával. Viszont az ő életútja sima volt: két szerelem-gyerekéért és a munkájáért kapott pénzből a legnehezebb időkben is kifizette az adósságát...

Oldalakon át sorolhatnám mindazt, amitől ez a regény jó lektűr, de hát hibája is van. A leegyszerűsített és a visszafelé igazolt történelem, amelyet, eléggé formabontó módon, a szerző egy Hitler-idézettel is megtámogat, bizony szarvashibának látszik. Sehol másutt nincs a dokumentarista szándéknak még csak a jele sem.

A közhely-regény ott találja meg olvasóját, ahol a mindennapi tudat, a nyelvi sekélyesség a meghatározó. A Forgószélben nyelvi sekélyessége azt a tudati állapotot tükrözi, amely a csehszlovákiai magyar létnek csak „nemzetiségi létként” tudatosítható megjelenési formája. A közhelyregény szerzője figyeli ezt a tudati állapotot. A baj csak abból adódik, ha ezt a prózai alkotásban nem igyekszik meghaladni, ha szándékosan megmarad ezen a szinten. Ennek a veszélyére, sajnos, nemcsak a tudatosan lektűrként megírt szépprózát fenyegeti. Léteznek a mindennapi tudatnak olyan közhelyei, amelyeket a nemzetiségi létet ránk erőszakoló történelmi kényszerek szültek. Ilyenek: a kisebbségi életérzés, a hamis nemzetiségi tudat, az egyoldalúsított nemzetiségi kultúra, amelynek velejárója a „kicsi, de a miénk” mindennapi filozófiája. Itt lappang a kishitűség, a provincializmus, a Fábry Zoltán megfogalmazta „kvaterka-irodalom” is. Nálunk mindeddig nem tudatosult eléggé a sokat idézett „sajátosság méltósága”, mert mi még mindig az „itt és mostnál” tartunk, holott Bretter György, az erdélyi filozófus már 1971-ben kifejtette egyik tanulmányában, hogy a mindennapi lét és tudat számára a „cselekvés és folyamatosság mozzanatát” az „ITT és MÁST” tartalmi minőségében rejtőző kritika kínálja.

Ezért is forszírozom annyira a „csehszlovákiai magyar lét és tudat” terminológiákat a „nemzetiségi” jelzővel megnyomorítottak helyett. Jó lenne végre már tudatosítani, hogy mi ebben a hazában legfeljebb a többségi nemzetek felől tekintve vagyunk nemzetiségiek. Önmagunk kultúrájának megvannak a marxi—lenini filozófia, szociológia és szociálpszichológia alapján pontosan meghatározható nemzeti jegyei. Kultúránkat ezek teszik magyarrá, a létbeli, a társadalmi meghatározottság