Irodalmi Szemle, 1988

1988/6 - FÓRUM - Dusza István: Egy műnem — több műfaj

lünk is megtörtént valamikor, vagy megtörténhet holnap, így ezekben a novellákban elénk áll a jövő, amely most megtörtént, pedig már múlt volt a tudatunkban. A tudat és a lét nagy játékairól szólnak ezek a novellák, amelyeket végül is mindig a lét determinál, valahogy úgy, ahogyan azt az elbeszélő az Egy ponyvaregény vége című novella végén leírja, miután az író—olvasó találkozó után felmegy szállodai lakosztályába: „Ott is egy íróval találkozhatom csak, akire a szemtanú kétes értékű, szerepét bízta a sors, de akinek egyetlen szava is elég lehet, hogy megzörgesse bilincseit a determinizmusba vert világ."

A csehszlovákiai magyar lét jelenének (objektív idejének) kulcsnovelláit írta meg Grendel Lajos. Tette ezt úgy, hogy egyetlen mondatában sem azonosul az ebből a létből születő lehetséges hamis tudatok perspektíváinak egyikével sem. Tudja azt, hogy neki sincs szabadalma az igazságra, de joga van az igazság keresésére, s ő nem is tesz egyebet. Éppen ezért senki sem vádolhatja meg azzal, hogy nem csehszlovákiai magyar író. Tüzetesebben szemrevételezve, ebben a kötetben nemcsak az irodalmunkban meghatározónak hitt, éppen ezért sokszor leírt ,,nemzetiségi tudat” állapotait fedezhetjük fel, hanem még az egy helyben topogásunk okaiként számon- tartott dolgok (kishitűség, provincializmus, nacionalizmusok ütközése, a menekülés) is megjelennek. Csakhogy nem a rögzítés, a leírás, a ténymegállapítás szintjén. A Csehszlovákiai magyar novella című írás irodalmunk önnön létértelmezésének szépprózai bizonyítéka. Egyszerre látlelet és terápia arra a bajunkra, amely a már vázlatosan kifejtett „nemzetiségi tudat” alacsony és szűk perspektívájának irodalmi okaként mítoszteremtővé nevelhet bennünket. A kötetben ez az egyetlen novella, amelynek olvasása során azt tapasztaltam, hogy az elbeszélő ítélkezik. Teljes joggal teszi ezt, mert ő sem, olvasója sem tudja, hogy egy naiv elhivatottság következményeként mikor történik meg éppen az, amit a novella befejezéseként leír: „Az ő dolga az, hogy feltámassza Páll Imrét, aztán megírja Páll Imre elkallódott verseit, s mint nagy költőelődje, ő is megalkossa ezeknek a verseknek a legendáját, hogy az út, amely valahol véget ér, folytatható legyen egy másik kor írója számára." Ebben a novellában a szerző nem azonosul a hőssel. Nem véletlen az sem, hogy ironikusan indítja („Mielőtt örökre elnyelte volna a provincia mocsara...”) és ironikusan fejezi be („Csak így tágíthatók ki a végesség határai, s győzhető le az idő, amely könyörtelenül elbánik mindennel, ami kilép a létezés előtti homályból, és megmutatja magát, hogy cserében lemondjon a tökélyről, amilyen a nemlétben volt"). Lehet-e tökély a nemlétben? Gon- dolhatja-e másképpen ezt az író, mint ironikusan? Hiszen a „nemlét” csak önmagát bizonyítja — tökéletesen ...

Modern európai, csehszlovákiai és magyar próza az, amit Grendel Lajos ír. Az egyetlen, amit elhallgat, az az idő hármas létezése. Jól tudja, hogy miért teszi: a jelen fogalma a szubjektív tudat terméke. Ha az anyag örök, változása szüntelen, akkor Grendel novella-ideje csak a múlt és a jövő. Számára a jelen legfeljebb az objektív múlt idő és jövő idő kiterjedés nélküli érintkezési pontja. Amikor érzéki csalódás ér bennünket, hogy a fantasztikumot éljük át novellái történéseiben megmártózva, nem lehet másról szó, csak múlt és jövő találkozásáról. Az, amit írónk novelláiban fantasztikumnak nevezhetnénk, nem más, mint játék az idővel. Ezekben a művekben nem fordul elő anyagi világunkban lehetetlen dolog: csak tudatunk rugalmatlansága folytán hisszük azt, hogy múlt és jövő történéseinek egyidejűsítése fantasztikumot hoz létre. Ebben viszont nem tévedünk, mert Grendel jelenünket utalja a fantasztikum világába, hiszen az nem is létezik. Az objektív lét és a fizikai idő, illetve anyag felől közelítve semmiképpen.

A szabadság szomorúsága című novellában szinte magyarázatot kínál mindahhoz, ami előbbi eszmefuttatásom lényegét képezi. Egy alkalmi társaságban összeverődött, de csehszlovákiai magyar létükben — nemzetiségi tudatúvá determinált — azonos emberek utaznak egy vonaton. Az elbeszélő régi regéket olvas fel hangosan a fülkében ülőknek. A már-már esszéiszti- kus riportnak tűnő novellába mégis beépít egy történetet, amelyet az egyik útitárs mesél el, aki utána másokkal együtt az étkezökocsiba távozik. Hárman maradnak, megáll a vonat, s a nyílt pályán vesztegel. A „semmi szakadéka fölött" lebegnek, amely fölé hídként fölépíthető a remény, ami nélkül a szabadság „nemcsak erkölcstelen, hanem elviselhetetlen is.” Nemcsak az elbeszélő, de az olvasó is hihet abban, hogy a kötet novelláinak megismerése