Irodalmi Szemle, 1988
1988/6 - FÓRUM - Dusza István: Egy műnem — több műfaj
FÓRUM 597 ben is születnek engedmények. Nos, éppen Dobos László az egyik írónk, aki mind publicisztikájában, mind szépirodalmi műveiben tudatosan, írói pályáján is a folytonosságra figyelve, fokozatosan leszámol azzal a tudati mítosszal, amely szerint a falu a csehszlovákiai magyarság mindenkori történelmének egyetlen, ör.ök színhelye, ezáltal egyben erkölcsiségének ma is egyetlen letéteményese lenne, így irodalmi alkotásbeli megjelenésével máris esztétikai értéket képviselne. Remélhetőleg abban a törekvésében is lesznek írótársai, amellyel az Engeclelmével című kötetben színre lépett. Ott olvasható írásai közül kiemelkedik a már említett Egyedül és a Grácia. Az előbbi férfihőse szinte ikertestvére a Hólepedöének. Nemcsak azért, mert ennek is egy falusi pedagógus a hőse, még csak nem is a visszatérő baleset-motívum mondatja ezt velem. A Hólepedö hősnője lehetne akár az a nőnemű levélíró is, aki az Egyedül hősének, Darabosnak a legreménytelenebb helyzetben ismeretlenül levelet ír. Szellemi és erkölcsi rokonai ők egymásnak, s ennek a szellemi rokonságnak a genezisét Dobos írói törekvésében találjuk meg. Abban, amit e kritikusi kommentár róla szóló passzusainak bevezetőjeként már idéztem. Novelláskötetének vannak még remeklései. Például A néma című, mélylélektani finomságokra is figyelő novella. Vagy a Grácia, amely csak látszólag szól értelmiségünk útkeresésének egy epizódjáról. Az én olvasatomban ez az elbeszélés a bennünk bujkáló erkölcsi terror, a magánfasizmus és a látens lelki aberráció pontos látlelete. A jó negyedszázaddal később élő nemzedék képviselőjeként nemcsak az örök újrakezdés, az örök önigazolás tragi- komikumát látom ebben az elbeszélésben. Grácia személyében az író ismét olyan hőst teremtett, aki — miközben a körülötte nyüzsgő értelmiségi férfiak fennköltsége és dicsősége a porba hull — megtalálja az abszurd szituációban is a kapaszkodót, a menekülés esélyét kínáló szalmaszálat. „Szobroztok, nemzetiségi szentek, és milyen furcsa a lábatok...” — mondja nekik Grácia; mondja nekünk az író, Dobos László. Mind Grácia, mind Darabos olyan hősei Dobos Lászlónak, akik egyáltalán nem a csehszlovákiai magyarság nyelvi közösségének perifériáján, esetleg társadalmon vagy törvényen kívül élnének. Belőlük tevődik össze az az emberi közeg, amelynek szellemisége magát az írót — egész irodalmunkat is — meghatározza. Ezt Dobosnak még azokban a műveiben is felismerheti az olvasó, amelyekben ragaszkodik — netán tudatosan — az ábrázolásnak ahhoz a szintjéhez, amelyet nem tárgyán felülemelkedve, hanem mintegy beléhe- lyezkedve, hősének erkölcsével, világlátásával, tudatával azonosulva, írói szócsövének használ. Amikor nyilvánvalóan pozitív fejlődési jegyként konstatálom az önmaga számára is feladatként megszabott irodalmi és szellemi egyidejűség megközelítését, látom ebben a veszélyt is. Dobos saját hőseinek konfliktusaiban, elsősorban a kiélezett párbeszédekben olykor figyelmen kívül hagyja a kisepika műfaji törvényeit, s az ábrázolás megformáltsága inkább a drámának mint műnemnek a konfliktus- és helyzetteremtő eszközeihez folyamodik. Nem véletlen tehát, hogy az Egyedül hősében, Darabosban napjaink csehszlovákiai magyar drámai hősének mindeddig meg nem írt alakját sejtem. Erre jő okot adnak valóságos drámai összeütközései, életének sorsszerűén váratlan változásai és mindenekelőtt az író teremtette egyéb központi és mellékalakok dialógusaiban, monológjaiban megfogalmazott, valóságunkból ismert szellemi és egzisztenciális kérdések. (III) Minden megtörténhet valahol — konstatáltam, miután elolvastam Grendel Lajos tizenegy novellát tartalmazó kötetét. Ügy véltem, itt az alkalom, hogy az ötödik könyvével jelentkező íróról végre nyilvánosságot érdemlő módon megfogalmazzam azt, amit harmadik regényének /Áttételek) birtokbavétele után minden érvrendszer nélkül, magánhasználatra megtettem. Aztán megrettentem a gondolattól, mert irodalmi közgondolkodásunk merev állapota jutott eszembe; a sietős homlok- ráncolások, a tétova kézlegyintések, a lázas elhallgatások. Ezeket nevezhetnénk akár „önmagunk imádatába fojtott kiáltásoknak”. Ráadásul az irodalomban szeretünk annak látszani, annak megfelelni, amit elvárnak tőlünk. Ez a szüntelen meg- felelősdi megtéveszt sokakat, akik aztán ebből mint előzményből következtetve törvényszerűséget sejtenek ott, ahol csupán egyetlen helyzet jött létre az irodalmi közélet végtelen számú, nálunk mindeddig ismeretlen helyzetei közül. Ennyi talán elegendő lesz félelmem sejtetéséhez,
