Irodalmi Szemle, 1988
1988/1 - IRODALMI ÉLET - Turczel Lajos munkásságáról Szeberényi Zoltán - Egy irodalomtudós jubileumára Duba Gyula, Dobos László, Tőzsér Árpád, Grendel Lajos, Tóth Károly, Balla Kálmán hozzászólásai
58 IRODALMI ÉLET mézeskalács-színekkel. Azt lássátok, ami van, azt írjátok, ami van, mert a föld mindenkor föld, s a ráncos emberi arcból ne fessetek királykisasszonyt vagy hajlongó bohócot. Valahol itt, az ötvenes évek második felében van a harmadvirágzás realizmus-vonulatának forrásvidéke. Turczel Lajos ez időben írott tanulmányai, valamint ekkori szemlélete s emberi magatartása forrásértéknek. A realizmusigény — nemzetiségi irodalmunk és kultúránk számára minden időben meghatározó és kulcsfogalom, mert valóságunk könnyítő magyarázata, egyáltalán a könnyítés, az önfelmentés, a mellékutakra fordulás szellemi életünk állandó kísértése. Nyilván sokakat meglepett — engem is —, amikor Turczel Lajos felhagyott kortárs irodalmunk kritikai minősítésével. Nyugodt, objektív értékítélete ma is hiányzik. Iro- dalomkritikusi jelenléte azért is hiányzott és hiányzik, mert Fábry halála után vákuum keletkezett. A hetvenes évek első felének értékzavaraira, önkikiáltásaira, önkinevezéseire, önnön értékeink lebecsülésére gondolok. Az a tény, hogy Turczel Lajos az irodalomtörténet-írás felé fordult, nyilván hosszú távú elgondolás! Bizonyára felismerte irodalomtudatunk zavarait, felismerte irodalmi hagyományképünk halványságát, tárgyi hiányosságait és hézagait. Felismerte, hogy irodalmunk első két korszakát (1919—1938; 1938—1945) nehezen, lassan, megkésve csatlakoztatjuk a mához. Felfogta, hogy jelenünk és irodalmi múltunk között szakadék tátong. A Két kor mezsgyéién, a Hiányzó fejezetek a korszerű irodalomtörténet-írás könyvei. Értékeket tár fel, s ezek birtokában máig érvényes összefüggésekre mutat rá. Arra is, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom előző korszakaiban — a társadalmi helyzetek sötét, brutális szakaszaiban is — volt, létezett irodalmi progresszió. Volt kiállás, ellenállás, volt áldozatvállalás, volt erő a rosszal való szembeszegülésre. Turczel Lajos tudatosítja: a csehszlovákiai magyar irodalom előző két korszakának történelmi érdemei vannak, a köztársaság viszonylatában, de Közép-Eurőpa irodalmainak viszonylatában is. Irodalmi múltunk üzenete: nem a történelmi szégyenkezés, hanem a történelmi érdem. Turczel Lajos a legtisztább módon, irodalmunk létrehozott értékeivel bizonyítja és tudatosítja: a múlt, saját múltunk értéke erő, használható erő, melynek nekivethetjük hátunkat. S tükör is, amelyben láthatjuk születés előtti arcunkat; s mai jogaink igazoló írása is. Turczel Lajos, Fábry sajátos esszéstílusa mellett, irodalomtörténet-irásunk területén módszert és szemléletet alakít. Maga írja a Két kor mezsgyéjén c. kötet előszavában: „A heterogén összetételű anyag osztályozása és értékelése már eleve kizárta az esszé módszerét, s a pozitivista tárgy- és tényszerűséggel rögzítő objektív rendezést és felmérést tette szükségessé.” Érvényes szinte minden irodalomtörténeti munkájára: a dogmatikus történelem- és irodalomszemlélettel szemben — amely a forradalmi hagyományok kizárólagosságát hangsúlyozza — múlt irodalmunk teljes térképét teszi vizsgálódás tárgyává. Azaz: a leszűkítés helyett a teljesség a távlat. Rákos Péter írja Turczel Lajos-köszöntőjében: „... fiatalon lett hetvenéves”. Osztom e megállapítást. Ennek okán kívánom és kérném, hogy forrásértékű irodalomtörténeti tanulmányai után legyen ereje megalkotni a nagy kompozíciót. A két háború közötti irodalmunk rendszeres történetét — irodalomtörténetünk kisbibliáját. Kedves Bátyám! Mit is ünnepeljünk? A pedagógust? A mindenütt jelenlévő irodalmi szervezőt? Az irodalomtörténészt? Az irodalomkritikust? Vagy egy szóban, az irodalomteremtőt? Mindezt együtt. Hetven év az emberi magatartás megtapasztalásának számtalan lehetősége. Téged ünnepiünk, ilyenkor kicsit kiszépül az élet. Ez már az emlékezés természete. Életed folyamán láthattál sokféle emberi magasságot, becsületet, mások sorsának vállalóit, életre szóló elkötelezettségeket. Te olyan típusú ember vagy, aki állandóan a cselekvés lázában él, s aki nem ér rá a rosszra gondolni és azzal foglalkozni. Te aszkétikus megszállottsággal dolgozol. Munkád után nagyrabecsülést érdemelsz, mégsem tartozol az ünnepelt emberek közé. Nem kényeztettek el kitüntetésekkel sem. Téged nem szeret a hivatal. Pedig munkád,
