Irodalmi Szemle, 1988
1988/5 - KRITIKA - Garaj Lajos: Az emberi üdvösség tragédiái (Németh László regényeiről) I. rész
Gar aj La j us Az emberi üdvösség tragédiái (Németh László regényeiről) I. rész Az ember a teremtés koronája, akit Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtett ... tolul toliamra a bibliai tiráda foszlánya a gyermekkor éta sok emberi bölcsességgel, igazsággal, féligazsággal és közhellyel zsúfolt emlékezet leghomályosabb szféráiból. Vagy talán a világ nincs tele bölcsességgel, véletlennel, közhellyel és paradoxonnal? Vajon van-e nagyobb paradoxon, mint az, hogy a világon talán semmi sem annyira tökéletlen, mint éppen a teremtés koronája? Bizonyára nincsen. Csak az ember tudja így elzárni, eltorlaszolni a saját kiteljesedéséhez, tökéletességéhez vezető útját. Csak az ember képes legyőzni a legyőzhetetlent, csak ő képes ugyanazt megalkotni önmaga javára és önmaga ellen. Talán ezért vagy éppen ezért űzi őt belső nyugtalansága, hogy átformálja önmagát és a világot, talán ezért is veleszületett képessége önmaga ellenpólusának, az emberi üdvösség ideájának megteremtése vagy legalábbis elképzelése. A belső és külső antinómiák között élő ember szeret álmodozni, vágyakozni, reménykedni, ideák és utópiák világába menekülni. Az ember és az emberi álmok, vágyak, remények, utópiák, az ember és az embernek önmagával vívott folytonos küzdelme, megvalósulatlan világának harca a valósággal — mint ugyanannak az erőnek természetes megnyilvánulása, amely az embert felemeli, kibontakoztatja, majd porba dönti — a maguk teljességében, összefüggéseiben és szétválaszthatatlanságában az emberi üdvösség legemberibb tragédiáját jelentik, végtelen tragédiát, mint a férfi és a nő örökké egymásra utalt, kölcsönösen kiegészülő, megható, szép, megsemmisítő, felemelő és megismételhetetlen, s mégis annyira eltérő, azonosíthatatlan, ellentétes és reménytelen viszonyát. Aberráció, kompromisszum, ambivalencia, katarzis, mítosz? Miért ne! Ha a dolgok és jelenségek a maguk belső és külső ellentmondásosságukban léteznek, miért lenne ez alól az ember kivétel, aki ráadásul még alkotó szellemmel van megáldva. Gondoljunk Kafkára, Sartre-ra, Dürrenmattra, Beckettre vagy akár Brechtre, Tomas Mannra, Ivó Andričra, Faulknerre, Déryre... E találomra felsorolt világhírű írók világa talán nincs tele különféle kompromisszummal, aberrációval, a hiú ember megnyilvánulásaival? A kérdések Németh László műveiben is megmaradnak. Miért égették meg Huszt, miért kellett Puskinnak párbajoznia, miért kellett meghalnia Gandhinak, miért öl Kárász Nelli? Gandhi gyilkosa tisztelete jeléül előbb meghajolt kiszemelt áldozata előtt, s csak aztán lőtt. Am hagyjuk az impressziókat, s ne próbáljuk mindenáron elemeire bontani azt, ami csak a maga szétválaszthatatlanságában, összességében és összefüggéseiben kelti a teljesség érzését. A dolgok, jelenségek, magatartások és cselekedetek csak a kölcsönös egymásrautaltságuk és függőségük révén nyernek értelmet, csak ezek figyelembevételével érthetők meg. A világ ellentmondásosságát mint az emberi fejlődést előrevivő törvényszerű folyamatot az ember mindig nagyon koncentráltan és intenzíven, a kornak megfelelő megismerési szinten élte át, de talán még sohasem annyira mélyen, kiélezetten és sokoldalúan, mint a 20. században. S bár minden kornak megvolt a maga sajátos, jellegzetes „hánykódása”, talán eddig még soha nem került az ember a „szorongó tájékozódás” annyira felfokozott állapotába, mint századunkban, amikor két világháború, a fasizmus vihara csapott össze fölötte, s közvetlenül átérezhette az emberi civilizáció esetleges pusztulásának atmoszféráját. Nyilván ez az egyik oka annak, hogy a „szorongó tájé-
