Irodalmi Szemle, 1988

1988/4 - BESZÉLŐ MÚLT - Kiss László: Egy elfelejtett reformkori népnevelő és akadémikus: Horvát József

beszelő v ď l t

399

a világ minden részéből oda igyekvő, a víztől gyógyulást remélő betegek számára.

A Floyer-fordítás megjelenése után mintha kiszáradt volna Horvát tolla. A következő — s egyben utolsó — könyve csak 11 év múlva, 1845-ben jelenik meg Emich Gusztávnál, Pesten. Az előző kötetektől eltérően könyve nem népszerűsítő, felvilágosító munka — a benne foglaltakat orvos kollégáinak szánja. A hosszú, cikornyás cím első fele: Útmutatás a betegek olcsó s még is biztos orvoslására, annak bebizonyításával, hogy a patikák többnyire nélkülözhetők... is elegendő a könyv tárgyának felvillantására. A könyvet az Orvosi Tár recenzense — a benne lefektetett takarékossági elvek miatt — minden gyakorló orvos figyelmébe ajánlja.11

Leszögezhetjük tehát, hogy Horvát munkásságának java a népnevelést, a felvilágosítást, a magyar nyelven való ismeret- terjesztést szolgálja. „Magyarításai” akkor látnak napvilágot, amikor a tudomány nyelve szinte kizárólag a latin. Horvát könyvei a tudománynak, a nép számára kétszeresen is — szintje és nyelve miatt — hozzáférhetetlen ismereteit teszik használhatóvá, élvezhetővé ízes, élvezetes magyar nyelven. Érthető tehát, hogy felfigyel Hor- vátra az akadémia (akkori nevén a Magyar Tudós Társaság) Igazgató Tanácsa is, s az 1830. november 17-én Pozsonyban tartott első „ülésében” Horvátot a Társaság tagjául választja. A tagok ki- s megválasztásában az egyik döntő érv az illető jelölt magyar nyelvű irodalmi munkássága!

Időzzünk el egy kicsit a Magyar Tudós Társaság házatáján! Az első tagokat a huszonöt fős Igazgató Tanács nevezi ki. Az „igazgatók” közt a magyar történelemből s irodalomból jól ismert nevek mellett (Széchenyi István, Wesselényi Miklós) akad még egy ismerős név, amellyel már találkoztunk Horvát munkáinak tárgyalása során. Mailáth Györgyről van szó — Horvát neki ajánlotta a gyermeknevelésről szóló munkáját. Valószínű, hogy éppen Mailáth szava volt a döntő Horvát megválasztásában. Rajta kívül még 22 tagot választ meg első alkalommal az Igazgató Tan cs (a 42 lehetségesből). A megválasztott tagok a Társaság hat osztályában — a nyelvtudományban, a filozófiában, a történetírásban, a matézisban (matematikában), a törvényben és a természettudományban — kezdik meg tevékenységüket.12 Nincs módunkban bemutatni valamennyi újdonsült akadémikust, csupán a matézis-osztály első vidéki tagjára hívjuk fel a figyelmet. E helyre ugyanis Horvát egykori tanára, Bitnitz Lajos, a szombat- helyi líceum matézis- és magyar nyelv- professzora kerül.

Mindenképpen figyelmet érdemel azonban a hatodik, a természettudományi osztály helyeinek betöltése. A helybeli (pesti) tagsági helyekre kél egyetemi profesz - szor kerül: a 39 éves Gebhardt Ferenc s a nála két évvel fiatalabb — számunkra már ismerős — Bugát Pál. Gebhardt elsősorban az 1828-ban kiadott A különös orvosi nyavalya és gyógytudomány alapvonatjai c. egyetemi tankönyvével járult hozzá az orvostudomány magyar nyelvű műveléséhez. Horvát bakabányai, elődje, Bugát Pál, Horváthoz hasonlóan szintén több könyve alapján érdemli ki az akadémikusi címet. Témánk szempontjából figyelemre méltó, hogy 1828-ban kiadott Az egészséges emberi test boncztudományának alapvonásai c. könyve nem eredeti mű — Hempel német orvos könyvének fordítása.

A két vidéki hely első helyére Horvát József kerül az 1829/30-as években közreadott könyvei alapján, míg a második vidéki helyet egy Zemplén vármegyei alszol- gabíró, Balásházy János tölti be. ö a legfiatalabb az osztály tagjai közt (1797-ben született), de fiatalsága ellenére már ismert mezőgazdasági szakíró. Az 1827-ben kiadott Gyűjtemény a juhtenyésztésről az addig csak német nyelven hozzáférhető ismeretek tolmácsolása, míg az 1829-es Tanácsolatok a magyarországi mezei gazdák számára egyes gondolataiban már Széchenyi Hitelének előfutára.13

Mint azt művei ismertetésekor hangsúlyoztuk, Horvát munkái nem szakmunkák. Sem elméleti, sem gyakorlati téren nem jelentettek újat, előbbre vivőt. Mai felfogásunkkal nehéz tehát megérteni: hogyan, miért kapott akadémiai tagságot az az ember, aki egyetlen eredeti művet sem tett közzé. Ne feledjük azonban, hogy a reformkor másképpen értékelte a fordítások, „magyarítások” jelentőségét, mint napjaink információáradatának csak az eredetit hajszoló lektora, kritikusa. Mint rámutattunk, a természettudományi osztály többi tagja is elsősorban fordít sai révén érdemelte ki a megtisztelő helyet.

De idézzük a legilletékesebbet, a kor- társat, a Magyar Tudós Társaság segéd-