Irodalmi Szemle, 1988
1988/1 - Mács József: Haldoklás
36 városban az emlékezettel van a legnagyobb baj, mikor bekapcsol a motorja, mintha üres malmot indítottak volna be, amelynek nincs mit őrölnie. Aztán mégis felrémlett neki nevének említése, de hallucináció volt az is, a lárma erősödött fel körülötte rettenetesen, meg a csupa kiabáló hang, azonnal hívjanak mentőt és orvost, de ezt is mintha csak képzelte volna. A lárma, a sok visítozó hang sokolovói megérkezésükre emlékeztette. Meg az első loketi napok kétségbeejtő bizonytalanságára. Nem volt borzalmasan nehéz az újrakezdés, sok magyar családot tett le a teherautó a kisvárosban. Megtalálták egymást. Vigaszt öntöttek egymásba. Munkát sem volt nehéz találnia. Az Ohre partján volt akkor egy villanytelep, s oda éppen géplakatost kerestek. Magyarok, önként jött szlovákok, cigányok és csehek alkottak munkaközösséget mindenütt. Rá a cseh és a szlovák nyelvből ragadt, rájuk a magyarból. Közben nemcsak egymással, hanem a várossal is ismerkedtek. Gyorsan megtanulták, hol találják az élelmiszer- és ruházati boltot, a tejcsarnokot és a cipőüzletet. A gyermekeiknek volt nehezebb. Minden átmenet, előkészület nélkül íratták be őket cseh iskolába. Egy szót sem értettek abból, amit tanultak. Lilla és Klára a sokolovói gimnáziumban folytatták tanulmányaikat. A kis Malvinka meg Loketban. A feleségének volt gyötrelmes a beilleszkedés. Lerítt róla, hogy szenved. Egyszer meg is kérdezte tőle takarítás közben: — Jó-e már itt neked? Megszoktad-e már Loketet? — Hol legyen jó nekem, ha nem ott, ahol az uram és a gyerekeim élnek? — mondta, és a válasza könnyekig meghatotta. Az első hetekben az ózdi, zománci, ökröshorváti és haraszti emlékeikből éltek, nem kezdődött s nem múlt el úgy nap, hogy ne ezekről beszélgettek volna. S észrevették valamennyien, hogy idegenben a családi tűzhely nagyobb meleget áraszt. Az összetartozás érzése mélyebb volt, mint a feneketlen kút. A magyar családok is úgy éltek egymás mellett, mintha egy nagy rokonság lettek volna. Házaltak, összejártak, s amikor csak tehették, közösen ünnepeltek. Idővel erősebbé vált a hangjuk, jobban kinyílt a szemük. A munkáshatalom első esztendejének végén helyi Csemadok-szervezetet is alakítottak, s őt választották meg elnöknek. Előkerült újra a hegedű. A loketi magyaroknak énekelni, táncolni volt kedvük. Esténként próbáltak, gyakoroltak. Felléptek helyben, Soko- lovóban és egyetlenegyszer Prágában. Már nem emlékezett rá, milyen esemény kapcsán. Azt azonban megjegyezte magának, hogy a munkáskormány elnöke, Antonín Zápotocký ott ült az első sorban, megtapsolta a szereplésüket. Aztán ismét rá kellett döbbennie, hogy nyomában a balszerencse. A munkáshatalom létrejötte azt jelentette a loketi magyaroknak, mint hajdan a jobbágyoknak a felszabadításukról szóló törvény, megszűnt a helyhez kötöttségük, mehettek, amerre láttak, s élve az alkalommal, egytől egyig vissza is szállingóztak Dél- Szlovákiába. Egy napon arra ébredt, hogy már csak ő él a családjával Loketban, a hegedűjére semmi szükség, ahogy megalakult ötven taggal a Csemadok helyi szervezete, úgy szét is esett. Azokban a hónapokban rendkívül szenvedtető volt minden, nem volt fénye a napnak, színe a virágnak, ünnepnapok sem voltak. A felesége olyan gyorsan hervadt, mint az öntözetlen virág. Varrt, kézimunkázott, olvasott egész nap, és bámult ki az ablakon, meg órákig elálldogált az Ohre kertjüket nyaldosó partján, és ő reszketett a félelemtől, hogy beleveti magát a folyóba. Jó állása volt, szépen keresett, de boldogságuk virágszirmait letépte az idő. Teltek-múltak az évek, és az sem változtatott a hangulaton, hogy a lányaik leérettségiztek, s Klára elvégezte a tanárképző főiskolát. A férjhez menésük sem adta vissza a kedvüket. Feleségének a búskomorsága komoly aggodalmat keltett. Járt vele orvostól orvosig, tömték bele a gyógyszert, verték bele az injekciókat, senki nem tudott pontosat mondani a betegségéről. Egyik vergődő, álmatlan éjszakájukon ő maga tárta fel a baját.
