Irodalmi Szemle, 1988
1988/4 - Fülöp Antal: Ki szállhat velünk?
Jk iskola fölött egy holló körözött, s úgy a tanóra felénél olyan erővel söpört végig a ricsaj az emeleten, hogy Zab, az igazgató, aki éppen mélázva piszkálta fülét egy golyóstollal, kis híján leesett a székről. — Tatárok! — mordult föl dühödten, s mielőtt kilépett volna az ajtón, fölrémlett lelki szemei előtt valami nehézvértű lovascsapat, amint a folyosóra bevágtat. A folyosó azonban üres volt, köve azzal a tompa, délután négyórai fénnyel csillogott, amelybe a fikusz és a pálma tükörképe már belefúlt. Zab nyugodtabban nézett körül... Iménti indulatában csaknem elkövette azt a hibát, hogy mielőtt egyik vagy másik tanár közbelépett volna, ő jelent meg a színen elsőnek. De azért fölháborodtt arckifejezését — elszürkülő tekintetét, szeme körül a méltóság ráncaival — továbbra is megőrizte, mert látta, hogy nyílik a mosdó ajtaja. Keze a zsebébe siklott, s előhúzta malacforma öngyújtóját, amelyet — noha nem dohányzott — örökké a zakója zsebében tartott. A takarítónő bukkant elő a mosdóból, Zabot megpillantva kijjebb tárta az ajtót, hogy a partvis biztosan jól látható legyen a kezében. — Mi történik? — kérdezte nyilvánvaló ijedséggel. Zab ráérősen merült el a tenyere párnájáról föl-fölszökkenő öngyújtó nézésében. Ahogy labdázgatott vele, az öngyújtó krómja egy ponton újra meg újra megcsillant. — Hát ezt kérdem én is — mondta. — Csak azt tudnám, melyik osztályból jön ... — S közben hallgatózó tartásba billentette fejét. Reumás bokáit kapkodva futott végig a takarítónő a folyosón, majd vissza, s az egyik ajtónál, kezét a szájához kapva, majd széttárva, az engesztelés pózába görnyedt. — Nem is tudom ... — Nyolcadik Ä. Gondolhattam volna — mormolta Zab, de a fölcsapó arénás zaj hulláma el is hessentette gyanúját. „Nem, ezt azért mégsem meri...” — gondolta. — Nem tudja — kérdezte, miután semmi sem mozdult, a tantermek ajtaja mintha befagyott volna —, van odabent tanár? — Mintha Léri tanárurat láttam volna... — mondta a takarítónő, szája két sarka megrándult, már-már szélesre szaladt. Szerencséjére Zab — Léri nevét meghallva — hirtelen megindult, arca elvörösödött, nem sok kellett hozzá, hogy egy másik osztályba nyisson be. Végre megtalálta a botrányos ajtót, és benyitott. Benyitott... de utána majdnem hátra tántorodott. Erre a látványra azért mégsem számított. Makarenko és Brezsnyev képe alatt, amelyeket a már fölgyújtott lámpák fényénél „A tudás hatalom” jelszó poliészter íve kötött össze a falon, ott... — Zab hiába csukta be és nyitotta ki újból a szemét. Ami ott zajlott, be kellett látnia, nem lázálom: Léri, a tanári kar szemének szálkája, aki egyébként polgári nevelést tanított és százhárom folyóirat járt neki, továbbá a hangyákról s a gyerekekről írt önmagának tanulmányokat, a röhögő diákok fürtjében, magasra tartva egy játékrepülőt, fölfújt arccal utánozta a rakétamotorok hangját. — Hol vagyunk? — rikkantotta. Egy átszellemült ősz hajszál lefegett a fülénél. e FÜLÖP ANTAL KI SZÁLLHAT VELÜNK?
