Irodalmi Szemle, 1988

1988/3 - Zirig Árpád: Ajándék

S ötétedett már, amikor megpillantotta a szanatórium pislogó neonföliratát. CENTRÁL. Ledobta csomagjait, örült, hogy egy kicsit kifújhatja magát. Tehát megérkeztem, állapította meg né­mi megnyugvással. Ki tudja miért, frissen, könnyedén akart az épületbe lépni. A csípős, hideg szél, amely pedig nem jellemző az itteni májusokra, estére sem szűnt meg, s most mint egy kö­pönyeget dobta testére a hideg borzongást, pedig az előbb még az izzadság apró gyöngyeivel gyűjtötte tele a zsebkendőjét a homlokáról. A bőrönd és a tekintélyes utazótáska cipelése ko­moly erőfeszítést kívánt. Felöltője bal belső zsebéből előhalászta a fésűt, s őszülő hullámos hajtincseit a helyükre igazítván ruga­nyos léptekkel haladt a szanatórium nagy lengőajtóin keresztül a portás szentélyéig. Az előcsarnokban tartózkodókra ügyet sem vetett, úgy érezte, céltudatos lépteivel feledtette ötven évét és három hónappal ezelőtti gyomorfekély-műtétjét. Hangos köszön­téssel állt meg a barna műbőrrel bevont bárpultszerű kalitkánál. A fölvételi papírok kitöltése és az egyéb formalitások elintézése tovább tartott, mint hitte. Amikor kezébe kapta a 407-es szoba kulcsát, odakint már mély sötétség telepedett a fürdővárost ölelő hegykoszorúra. Lifttel ment föl a negyedik emeletre, és rövid keresés után megtalálta a szobáját. A kilincs helyén öklömnyi műanyaggömb díszelgett, közepén csillogó zárral. Próbálta kinyitni, de az ajtó nem mozdult. Ojra a zárba helyezte a kulcsot, feszegette balra, majd jobbra is — hátra fordított világba érkeztem, gondolta —, de az eredmény ugyanez volt, mint az előbb. Már éppen elhatá­rozta, hogy a szálloda portásától kér segítséget, amikor Lentről neszeket és hangokat hallott. Újra az ajtóhoz lépett, és erőtel­jesen kopogtatott. — Van bent valaki? — Van — felelt egy vékony, ideges férfihang. — Ez az én szobám. Kérem, nyissa ki! — Meg az enyém is, mert kétágyas! Várjon egy kicsit — hang­zott odabentről most már szinte parancsolóan. — Nincs magá­ban semmi türelem? Elemérre úgy zuhant rá az egész napos utazás testet-lelket gyötrő fáradtsága, mint a hirtelen betörő télvégi melegfront hatá­sára a háztetőről az ember nyakába zúduló vizes hótömeg. Leg­szívesebben elterült volna a folyosó agyontaposott szőnyegén, hogy ott várja be, amint elborítják az álom mély hullámai. Tip- ródott egy darabig, a fáradtságtól fizikai fájdalmat érzett. Ököl­lel megcsapkodta az ajtót, bentről újabb neszek hallatszottak, tü­relmet kérő hangfoszlányok is eljutottak a füléig, de a zár to­vábbra sem nyílott. Odahaza örömmel vette kézbe a beutalót, és boldog izgatott­sággal indult útnak, bár családjától kissé nehezen búcsúzkodott, hiszen házaséletének huszonkét éve alatt még sohasem volt há­rom hétig távol az övéitől. Igaz, a kórházi kezelése is három hetet vett igénybe, de ezt nem számította távollétnek, mert na­ponta jártak be hozzá, fölváltva: a felesége, két nagy fia és kis­lánya. Családcentrikus életet élt. Feleségéhez és gyermekeihez fűződő érzelmei határozták meg tetteit, munkáját és életvitelét. Hajnal­ZIRIG ÁRPÁD AJANDEK

Next

/
Thumbnails
Contents