Irodalmi Szemle, 1988

1988/3 - Tőzsér Arpád: Intenzív jelenlét

229

Cselényi László szlovákiai magyar költő. Krétakor avagy lehetőségek egy elképzelt szöveghez című kötete szintén pályaképet kínáló gyűjtemény (...)

Magának a költészetnek hipermodern átalakítása a tét; az, hogy a vers egy „stilizálatlan”, formaeszményektől szabadult, mondat- és kapcsolatkényszerektől nem befolyásolt tudatműködést kifejezzen. Egy új keletű avantgarde kísérlettel kerültünk hát szembe, olyan merésszel és végletessel, hogy határainkon belül nemigen akadunk napjainkban párjára (...)

... a második korszak verskompozícióihoz érkezve, már hunyoroghatunk nemcsak a verssorok, hanem már a metaforák összefüggéseit keresve, s törhetjük a fejünket, ha a ciklussá szervezett versáramlásban tájékozódni szeretnénk. Akkora itt a váltás. Cselényi ugyanis itt egyszeriben elhárította magától a költői közlésnek azt a módszerét, mely az olvasót a szokott mondattani logikával irányítja, és az informálás sokkal töredezettebb, a nyelvi szintaxist mélyebben felbontó útjára lépett. Olyan verset, bocsánat, olyan „szöveget” teremtett, amely „nyitott” (pontosabban a megszokottnál is sokkal nyitottabb); nem ezt vagy azt a körülhatárolható közlést tudatja az olvasóval, hanem a beleélés, az értelmezés, a híradás megfejtésének számos lehetőségét kínálja, éspedig nem annyira a képi ábrázolásmód (ezt már megszoktuk), hanem a nyelvi, mondattani felbontás következtében (...)

A kötet első, tehát hagyományos felét olvasva, figyeltem fel arra, hogy a költőt el-elkapja a beszéd mámora. Könnyen ír, s ezért hosszan ír. A szózuha- tagra bízza magát, nem a megvilágító, tömör képre. A nehézségeken inflációs eszközökkel akar túljutni. Nos, „nyitott” verskompozícióiban e téren változatlan az alapállás. Az új módszerrel, melyet párizsi tartózkodása alatt sajátított el, s mely az ott megfelelő Magyar Műhely textíróiéval rokon, oly módon él, mint eladdig a hagyományossal. Csakhogy a célba vett szerkesztett szöveg meglehetős rosszul tűri a bőbeszédű spontaneitást, a véletlen szülte elkalandozásokat. Mint hajdan a sivatagi karavánutakat, ezt az ismeretlenen átvezető verset téveszthetetlen jelzőkarókkal kell végigcövekelni. Nem mondom ezt, hogy Cselényi verseiből ez teljességgel hiányzik. Csapongó szövegeiből fel-felpárádzik a versre késztető konkrétum: a végső kérdések körbejárására való törekvés vagy a magyar történelmi sors mélyebb feltérképezésének az igénye. A költőnek van számunkra fontos, igényes mondanivalója. Verse ko-' rántsem a kiüresedés, vagy a semmi leltárba vétele; csak közlendőit a túlfuttatott, szertelen neoavantgarde módszer olykor inkább eltakarja, mint életre hívja.

LENGYEL BALAZS: Határainkon túl, 1979

„A happening a radikális mellérendelés művészete” — írja Susan Sontag. Cselényi kötetét lapozgatva, az olvasóban az az egyre erősödő érzés támadhat, hogy olyan „happeningre” (itt: „történő költészetbe”) hivatalos, amely ezen kialakulatlan, újfajta módon vallomásos műfaj legőszintébbjei közül való: a relatív téridőbeli létezés összes velejáróit vállalja. Az adott esetben, az összegző intellektus „itt és most”-ja mellett a gondolkodói-lírikusi indulás szépséges bizonytalanságait, az alapmotívumok megmaradó sugallatát és a „fejlődés” többértelműségét is. Cselényi, ügy tűnik, részese századunk nagy, intermediális művészeti felismerésének: „az emberek megkövülnek, a szobrok megmozdulnak” (...)

Nem azért idézem meg a happehing-lírára nemigen alkalmazott kategóriáját, hogy íródó „új poétikánkban” fokozódjék a terminológiai zűrzavar. Azonban Cselényi költészetét — éppen „itt és most” — nehéz elhelyezni csak irodalomtörténeti és -elméleti segítséggel. A „szöveg” (ami egyben itt nyomtatássá fagyott „hang-jel kép”) kategóriájának megválasztásából látszik, hogy az értelmezés kérdését nem oldja meg az „anti-epikus eposz” paradoxona. De ugyanígy kérdésesek a nem is ihletőként, hanem csak hajszálgyökérzetként említhető, századunkbeli nagy, úgynevezett „nyitott” kompozíciók.

SZ1LASSY ZOLTÄN: Cselényi László: Krétakor, avagy lehetőségek egy elképzelt szöveghez, Kortárs 1980