Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Martin Bútora: Jelentés Tichyről
191 „Mondd el.” „Gyere ide. Ide hozzám.” Mindkettőjüknek tölt, és odacsúszik az asszonyhoz. „Tibi... Álmodtam valamit... Egy férfival... S abban az álomban ... majdnem megtettem vele. Azt.” Make love, not war, lepődik meg Tichý. „Ha... ha te már... ha mi ketten... én neked már... — zokog fel. — Te nem voltál itt... hol voltál?” Megsimogatja, és homlokon csókolja a feleségét. Hirtelen kedvet kap, hogy mindent elmondjon. Az utolsó pillanatban visszariad. „Én is majdnem ... megtettem ...” S érzi, hogy végigfut hátán a hideg. „Tibi... — bújik hozzá. — Hogyan ... hol... mit? .. . Mondd.” Már-már kicsúszott a száján, de uralkodik magán: tudja, hogy nem árulhatja el, tudja, hogy soha meg nem bocsátaná neki, mert ő nem tud megbocsátani* nem olyan a természete, ő annál megszállottabb, minthogy ilyesmit meg tudjon bocsátani. Ehelyett azt mondja: „Ugyan, semmi... Szintén csak úgy... álmomban.” A rádió újra felrecseg, és Tichý hozzáteszi: „Tudod mit, fruska? Veszünk egy új rádiót. Kaptam valamennyi mellékest...” A szomszéd szobában felnyög a lányuk álmában, és Tichý reméli, hogy nem ébred fel és nem megy valami nyalánkságért. Reméli és hiszi, és teljesül a vágya. Minden elcsendesedik. Tichý nem szól többet, s tudja, hogy felesége sem fogja tovább faggatni, mert kénytelen-kelletlen felfedné saját titkát is, s akkor meghalna a szégyentől és a félelemtől. És most... most egyáltalán nem kívánja, hogy meghaljon, merthogy kellemes, jól ismert borzongás uralkodik el a testén. Megérinti őt. Az asszony keze remeg, nedves. „Tibi... Szeretsz még engem? ...” Szereti őt vajon? Nem szereti? E percben ez most lényegtelen. Akarja őt. Mindketen kívánják egymást. Már minden érzik a levegőben. Make love, not war. Feres Géza fordítása
