Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Martin Bútora: Jelentés Tichyről
182 „Nem. Egy pillanat.” Gajdosnak is van jegyzetblokkja. „Ha sikerülne ...” „Tiszta ügy. Amennyiben megfelel neki.” „Láthatnám azokat az embereket... ott?” Gajdoš érdeklődik, miféle emberekre gondol. „Hát a munkatársak meg efféle.” „Természetesen. Anička, küldje ide Vladkót.” „Szendvicsekért ment.” „Akkor kerítse elő Klobušickýt. Odafuvaroz, és megvár bennünket. Ök már tudják, hogy a kedvében kell járniuk ...” Tudják. Bártová. Örvendek. Vajsochorová. Örvendek. Lendler. Örvendek. Červeník. Örvendek. Ončáková. Örvendek. Örvendek. Ön nálunk fog dolgozni? Ončáková. Ugyan, a feleségem, tudja... „Na jöjjön” — tessékeli őt az igazgató-helyettes, Karol Plesník. „Művelődési szakelőadó. Egy-két hónap alatt belejön. Az az idős úr végezte eddig ezt a munkát, az a Lendler. Újévtől nyugdíjba vonul, addig begyakorolnak. Neki egyébként sincs pedagógiai képesítése. Megkínálhatom valamivel?” Tichý mérnök nem ellenkezik. „Főleg a témakörök összeállításáról van szó. Tanfolyamok, továbbképzések, átképzések. S egyfajta ellenőrzés, hogyan teljesítik mindezt a vállalatok. Amint Lendler nyugállományba vonul, egyedül marad az irodában. Kétezer-háromszáz- ötven plusz prémium plusz jutalmak. Külföldi üdülés, van egy öreg kalyibánk az Adrián, viszont jól főznek ott, s az ember olcsón megússza.” „Nem tudom, mondtam-e már, hol dolgozik a sógorom ...” „Éppen végszóra érkezett. A kolléganőm építkezik.” „Vlastička, kérsz hozzá egy kis dzsúszt?” Kért. Ončáková. „A férjem ugyanis építkezik. Azaz jelenleg nem építkezik, mert Etiópiában szikkad. Csak most hiszem el egészen, hogy nincs miért irigyelnünk.. „Valóban nincs miért, mert ott a nők szigorú vallási előítéletektől szenvednek, Karolko.” „Még mindig jobb, mintha nemi betegségektől szenvednének, mit szól hozzá, mérnök úr?” Tibor Tichý mérnök figyeli a harminc év körüli molett, ám ápolt szőkeséget, aki természetesen nem visel melltartót, de finom parfümillatot áraszt, talán Nina Ricci, istenem, már ezt is eltanultam Kamilától, már úgy szimatolok, mint ő, és mégegyszer istenkém, mert Karolko másodszor is megkínálta őt, most csak ketten isznak, Karolko nem kér, ital nélkül is elég melege van, és harmadszor is istenkém, mert T. T. nemcsak Vlastičkát figyeli. A férjét Etiópiában raktározó Ončákovát is, de lelki szemeivel magamagát is szemrevételezi, s tévedhetetlenül érzi, hogy valami történik vele, hogy valami forrong benne, hogy valahol a hasa fölött s a hasa alatt indulóban van a kamion. „Egyelőre még csak bekerített telek. Eprészni járunk oda a fiammal. Illetve ő szedi az epret, én meg az ágyúsokat gyomlálom.” „Kert volt ott valamikor?” „Igen, kert. S lesz is, remélem.” „Van-e már építési tervük?” „Tervből lenne szekérnyi, mindig összegyűjtők egy csomagra valót. De ha a férjem szabadságra jön, valamennyit elutasítja. Ügymond meg kell beszélnünk, mihez lehet anyagot szerezni.” „Erre itt van a mérnök úr” — mondja Karolko.
