Irodalmi Szemle, 1988

1988/2 - Martin Bútora: Jelentés Tichyről

178

egy ilyen üzlettel a fiú. Aztán hirtelen, végérvényesen hatalmába kerítette valami. Megvilágosodott előtte: meglép! Összeszámolta készpénzét: 450 korona volt nála, az újévbe valahogy átevickél vele. Elhaladt a távolsági autóbuszok indulását jelző táblák előtt. Brezno és Dolný Kubín — tétovázott; Jeseníky is megfelelne. Ebben a pillanatban a benzintkúttól egy kolléga integetett felé. „Hova készülsz?” Nem volt kedve magyarázkodni, de amikor a kollégája továbbállt, már nem tudta rászánni magát a felszállásra; mint akit csínytevésen kaptak, úgy érezte magát, nevetségesnek és abszurdnak tetszett az egész. Hazatért, kenyér nélkül.

Az újévvel elmúltak ezek az érzései. Munkájába temetkezett, kazánokkal, előregyártóit elemekkel, határidőkkel és sürgetésekkel, szállítókkal és átvevőkkel bajlódott. A többiek alig ismertek rá, hisz eddig nem hajtotta magát. Segített ez rajta? Talán igen, talán segített, minthogy magától abbahagyta a szerelmi keresztrejtvény további fejtegetését. S ha belegondolt, hogy kipróbálja, arra a következtetésre jutott, hogy nem képes rá, hogy butaság lenne.

Csak egyetlen körülmény változott meg részben. Igyekezett menekülni a vánkosok elől. Igaz, gyakran volt kimerült — ez is egy volt az okok közül. De a fő ok másban rejlett: nem volt kedve hozzá, félt. Nem mintha nem akaró- dzott volna szeretkeznie, ellenkezőleg, ez vonzotta. Ami viszont taszította s amitől félt, az a szomorúság volt, az üresség, amely aztán állt be, az a helyenként szörnyű, elviselhetetlen érzés, amely végtelen fülledtséghez hasonlatos, amely elől nincs menekvés, amelyből nem lehet kitörni. Próbált szökni az efféle érzés elől, s egyetlen lehetősége volt: kerülni a párnákat mint olyanokat.

Ma, a második nagyfröccs után, zsebében a célprémium hat darab ezresével, újra ránehezült minden. Elég váratlanul rohanta meg, rögtön szem elől tévesztette munkája képzelt célját, a pontot, amelyhez néhány hónapja közelített. Mihez kezdjen a pénzével? Bár lenne mire költenie, lenne mit vásárolniuk, de épp a minap rázta le adósságait, és: minek? Miért mindezt? Ha semmiért, mi legyen a dohánnyal? Hallgatni róla? Rendben, ám aztán hogyan tovább? Minden elölről kezdődött. Nem tudta pontosan, végérvényesen el akar-e szökni, vagy csak felszívódna ebből a forróságból, esetleg értelmesen kívánná elkölteni a pénzét; ellenben határozottan kívánta, hogy történjék valami, hogy valami történjék.

S milyen történést tartogathat még számára Kamila Tichá tanítónő?

Félretolta a könyveket. Az Učiteľské novinyban talált egy cikket, valamelyik irodalmár írta. „Az egyetlen módszer — fejtegette az illető —, amely mindig biztosan és szavatoltan célhoz visz bennünket, a realizmus.” A realizmus azt jelenti, fűzte hozzá gondolatban Tichý, hogy itt vagyok, mellettem a szobában lüktet a lányom szíve, vér a véremből, tizedik éve nős vagyok, kutyául érzem magam, ez az érzés mindenkit hatalmába kerít egyszer, így állunk, én sem vagyok kivétel. „Lehetőségei — folytatta az írás — beláthatatlanok.” Tichýben feldereng, hogy valahol már olvasott ilyen cikket. Lapoz, s a jobb sarokban észreveszi a bekeretezett, vastagon szedett szöveget, felhívást a Jilemnický Napok alkalmával rendezett alkotói versenyre — „... a jelenkori szocialista tanító vagy tanítónő életét és gondjait kifejezően ábrázoló elbeszélések... emelkedett erkölcsi ideálokért küzdenek ... ifjúságunk nevelésében ...” — és szokatlanul valós érzés keríti hatalmába: ha nem történik semmi, megbolondul, szétrobban a feje.

Legalább felkel, s kimegy a konyhába. Az ajtóban a lányába ütközik. Ö a nappaliból jön, lánya a fürdőszobán keresztül. Állnak, bámulnak egymásra és hallgatnak. Tudja, hogy lányának valami nyalánkságra fáj a foga. S a lány is tudja, hogy apja citromszörpös üdítőt készít majd magának. Állnak az ajtóban,