Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Ľuboš Jurík: Süketség
163 a rádióból zúdult rám, egyszeriben meghaladta az erőmet. Hiába hívogattam- csábítgattam a vonatzakatolást, a kerekek csattogását és az ütközők dörrenéseit, ürességtől kongott az egész fejem, s noha már nem voltam süket, nem hallottam többé a kedvenc és szeretett hangjaimat. Rosszul aludtam, és elvesztettem az étvágyamat. Egészen lefogytam, és egyre gyakrabban fájdult meg a fejem. A rádiót meggyűlöltem. Az egyik délelőttön tetőfokára hágott a lelki válságom; a rádióból csak úgy zúdultak a rossz hírek, a szerencsétlenségekről és zavargásokról szóló jelentések; borús idő volt, az alacsony légnyomástól megfájdult a fejem, idegesen és ingerülten járkáltam föl-alá az odúmban, csaknem belevadulva a magányosságba, tele szorongással és feszültséggel. A rádió meg csak üvöltött és üvöltött, akár egy hiéna a váratlanul eléje került dög fölött; a végtelenségig feldühödtem, előkotortam a régi hosszú csavarhúzómat, eszelősen odarohantam a rádióhoz, és a csavarhúzót teljes erőmből beledöftem a mágikus zöld szembe, mint egy élő szívbe. A rádió meglepetten elcsendesedett, majd elkezdett recsegni, aztán zörrent egyet, a zöld szemből egy szikrasugár csapott ki, mintha vérsugarat lövellt volna, majd egy szisszenés, egy sikoltásszerű hang, végül hosszas recsegés, égésszag, és a rádió sértődötten elnémult. A biztonság kedvéért a csavarhúzót még néhányszor alaposan beleszúrtam a hangszórójába, hogy biztos legyek a halálában. Egy darabig közönyösen néztem a hangszekrényt, majd hirtelen teljesen megvilágosodott az elmém, s rádöbbentem, hogy következetesnek kell lennem. Van odahaza ódon vasmozsaram, amit apám még az első világháború után esztergált egy ágyútöltényhtivelyből; valamikor régen a feleségem szerecsendiót tört benne, de most már évek óta ott állt a kredenc tetején, mint valami beporosodott dísztárgy. Leemeltem a mozsarat, tisztára töröltem a portól és az asztalra állítottam. A mozsárba beledobtam a fehér kagylócskát, és addig püföltem a verővel, míg csak szürkés porrá nem változott. A rézdrótocska, amely a kagyló végéből állt ki, most egy borsszemnyi vöröses töpörtyűként gunnyasz- tott a mozsár fenekén. A töpörtyűt a porral együtt beleöntöttem a vécékagylóba, és ráhúztam a vizet. És újra csönd lett, mélységes, mennyei csönd. Mintha mi sem történt volna, visszatértem A Lóhoz címzett fogadóba. A cimboráim morcos képet vágtak, de miután mindegyiküknek fizettem két-három korsó sört, újra megeredt a nyelvük. Nem értettem őket, csak mosolyogva bólogattam. Láttam rajtuk, hogy mindannyian elégedettek. Én is az voltam. Igen, azt mondtam magamban, akkor értjük legjobban egymást, ha nem halljuk, amit a másik mond. A világ nagy államférfiai jól hallják egymást, mégsem tudják egymást megérteni, hát akkor mit akarok én, az öreg nyugdíjas mozdony- vezető?! ... És azóta újra tele van a fejem hangokkal, az orrom pedig szagokkal. Kövesdi János fordítása
