Irodalmi Szemle, 1988
1988/2 - Ľuboš Jurík: Süketség
160 netek, a kérdőjelek és a sürgető felkiáltások zuhataga, megpróbáltam elképzelni, milyen emberek rejtőznek a személytelen hangok mögött, hogyan élhetnek, milyenek azok a városok, amelyekben laknak, vajon a várost átszelő folyók partján nőnek-e fák, és vajon a rádió épületébe széles lépcsőkön jár- nak-e be az ott dolgozó emberek. Azon tűnődtem, vajon miről beszélhetnek, milyen tartalmakat hordoznak az általam hallott szavak; ilyenformán bármit mögéjük képzelhettem, aszerint hogy milyen volt a hangulatom. Egy ideig elszórakoztatott ez a játék. Persze zenét is szívesen hallgattam, főleg fúvószenét és népdalokat, tetszettek nekem a rádióban a szakácsreceptek, az időjárásjelentés és Viera Bálinthová néne meséi. Csakhogy nem bírtam ki sokáig, elég hamar meguntam a rádiót. Többnyire mindig kint voltam a pályán, haza csak aludni jártam, és a barna fadoboz mindinkább egyike lett a többi megszokott bútordarabnak, mely az éterrel való érintkezéseinek az emlékéből élt és feltartóztathatatlanul öregedett. Kifizetődött neki a türelmesség; most, miután már volt hallókészülékem és mohón vágyakoztam is a hangok után, annyi év múltán ismét csavartam egyet a recés keresőgombon. Azt mondtam magamban, hogy felkészületlenül nem vághatok neki a világnak; ki tudja, mi minden történt azok alatt a hosszú évek alatt, amíg a fejemben csak a vonatok zakatoltak. A Lóhoz címzett fogadóba sem mehetek el úgy, hogy semmi fogalmam se legyen a világ dolgairól, nem lehetek az ostobák ostobája, hadd mondja meg nekem a rádió, mi történik a világban, milyen fontosabb változásokra került sor, hogyan kell viselkedni és mit kell bizonyos helyzetekben válaszolni, mert miután újra jól hallok, már nem elég folyton ismételgetni: igen, Šaňo, folytasd, hogy volt tovább? Megvártam hát, míg kellőképpen fölmelegszenek a régimódi elektroncsövek, felhevül a mágikus zöld szem, és feszülten várakoztam a levegőből érkezendő üzenetre. Amikor a hangdobozom minden porcikája felmelegedett, először valamilyen nyekergő zenét hallottam, amit nemigen értettem ugyan, de azért ez nem kedvetleníteti el; kitartóan vártam a beszédhangokat. Tudtam, hogy a rádióhallgatást is kellő mértékben kell adagolnom, először öt percet, aztán tízet, egy fél órát, egy egész délelőttöt, hogy csömört ne kapjak a szokatlanul nagy hangzuhatagtól. A zene után aztán megszólaltak a beszédhangok, s mondhatom, hogy az izgalomtól fel sem fogtam a szavak értelmét, teljességgel megittasultam az ismeretlen hang dallamától, és ámulatba esve lassan-lassan rádöbbentem, hogy micsoda nagyszerű dolog is az emberi hang. Egy idő után, miután megszoktam a szavak ritmikáját, már az értelmüket is kezdtem felfogni, érzékelni. Hiába vártam a szakácsrecepteket, a mesék sem elégítettek már ki túlságosan, az időjárásjelentések viszont nagyon is bonyolultak és számomra érthetetlenek voltak, ami csak megerősített abban a meggyőződésemben, hogy a világ lényegesebb dolgai nem változnak. Komoly aggodalommal töltöttek el azonban a hírek: nem is tudtam, hogy annyi háború dúl a világban (mindig azt gondoltam, hogy a háború régen befejeződött), hogy szüntelenül lövöldöznek, bombáznak, gyilkolnak és öldökölnek, míg a Mező utcában lakó emberek és A Lóhoz címzett fogadóban tereferélők úgy élnek, mintha minden a legnagyobb rendben folyna, teljesen közömbösek a világ dolgai iránt. A világ tele volt hiábavaló értekezletekkel, tüntetésekkel, nagygyűlésekkel, sztrájkokkal, találkozókkal, küldöttségek érkezésével és távozásával, merényletekkel, váratlan támadásokkal, terrorakciókkal, államférfiúi bejelentésekkel, hírcáfolatokkal; szinte megbénult az agyam, arra gondolván, hogyan is férhet el mindez kis földgömbünkön. Egész nap résen álltam és kínzó türelmetlenséggel vártam az újabb híreket, hogy tudjam, milyen irányban zúdulnak a lavinaszerű katasztrófák. Nem értettem, hogyan élhettem eddig kirekesztve
