Irodalmi Szemle, 1988
1988/1 - Rácz Olivér: Harc az emberért Hófehérke és a hét bányászgyerek
12 irat szerénykedő szerzőit, a ménlovat és a csallóközi juhot, és a csallóközi juh pironkodva bevallotta: — Magyar nyelven irtuk, kérem szépen... Ugye, Fickó? A ménló bólintott. — Pompás! — kiáltott fel Csimpánz úr elégedetten. — Ebből legalább az egész világ látni fogja, hogy a kis népek is csatlakoztak a mozgalmunkhoz! Ez az alkotás megérdemelné, hogy a világ többi nyelvére is lefordítsuk! — Az nagyon jó lenne, kérem szépen — bégette a csallóközi juh boldogan —, akkor talán még magyar nyelvre is lefordítanák! De ezzel a fölösleges megjegyzéssel már senki sem törődött; rendezték soraikat, homlokon csókolták a szent gurut, aki búcsúzóul megáldotta őket, és nekivágtak a világnak, az igét terjeszteni. Csak az elefánt nem készített transzparenst, mert valami szöget ütött a fejébe, és ezen nagyon elgondolkozott. Az orrszarvú sem készített transzparenst, mert nagyon lusta volt. — Na jó — szólalt meg végül az elefánt, és az ormányával vizet fröcskölt a hátára a guru kútjából, mert nagyon melege volt. — De valakin csak kell kísérletezniük, nem gondolja, Orrszarvú úr? Az orrszarvú lustán feléje fordította a fejét, s már éppen válaszolni készült, amikor az elefánt figyelmeztetően a magasba emelte az ormányát. — Csitt csak! Valamit hallok . . . Akkor már az orrszarvú is tisztán hallotta, amit hallania kellett: valahol a távolban puskák ropogtak, vontcsövűek meg duplacsövűek, robbanógolyósak meg sörétesek, kisöbűek meg nagyöbűek meg egészen különleges, speciális Minden Vadra Alkalmas lőfegyverek. Az orrszarvú riadtan menekülni készült, de az elefánt közömbösen folytatta- I a locsolkodást. Sőt, a homokozást is, mert időnként, a változatosság és a hűsítő sárréteg kedvéért, homokot meg agyagot is szórt a hátára. — Ez semmi — mondta aztán fanyarul. — Tüntetőink most akadtak össze a szövetségeseikkel... — Leölik egymást? — kérdezte Orrszarvú úr megdöbbenve. — Egymást? — nézett rá az elefánt elgondolkozva. — Túlzás. Ügy emlékszem, antilopék nem vittek magukkal puskát. De térjünk vissza az eredeti problémára, Orrszarvú úr: valakin csak kell kísérletezniük, nem? Annyi nyavalyájuk van szegényeknek, hogy se szeri, se száma. S ha jól tudom, egy egész sor nyavalya ellen már tudnak védekezni, és ezt éppen majomék meg tengeri malacék meg a többiek együttműködésével érték el. Hát akkor? Orrszarvú űr a homlokát ráncolta, meglátszott rajta, hogy erősen gyötri az agyát. Mert Orrszarvú úr végeredményben nem volt ostoba, csak tunya. Orrszarvú úr sok mindent megélt, sok mindent látott, tapasztalt, és amit tudott, azt gondosan megőrizte az orrszarva alatt. Néhány perc múlva most is emlékezően megvillant a szeme. — Hopp! Megvan! — mordult fel diadalmasan. — Mit is mondott, Elefánt úr, hol zajlott le az a bizonyos tüntetés, amiről az Erdei Hírlap ír, és amiről a szent guru beszélt? Elefánt úr megmondta. — Ez az! — kiáltott fel Orrszarvú úr, tőle szokatlan élénkséggel. — Deutschland! De akkoriban másképpen hívták: Hitler-Deutschland! Most már pontosan emlékszem. Arrafelé volt már rá példa, hogy nem állatokon kísérleteztek. Ki is? Valami Mengerle nevű híres humanista orvos. Nagyon szerethette az állatokat. Az embereket alkalmasint kevésbé. Még élveboncolást is végzett rajtuk. Lengyeleken, oroszokon, skandinávokon, cigányokon. De a legszívesebben a zsidókat tanulmányozta. A zsidók is emberek, Elefánt úr?
