Irodalmi Szemle, 1988
1988/10 - HOLNAP - Mórocz Mária: Állapot (elbeszélés)
MÓROCZ MÁRIA ÁLLAPOT Már-már azt hinné, hogy ez a súgás, ez a remegő, vibráló, szürkés fény megszűnőben van, amikor rádöbben, hogy az önmagát érzékelő zörejek, zajok mozdulatlansága velejárói. A rádöbbenés nem történik hirtelen. Lassan jut el a felismerésig, de a megvilágosodás homályt és szürkeséget szül. Rárakódik a tárgyakra, amelyek nem lesznek határozottabbak, a testekre, amelyek egyre amorfabbakká — ha ezt lehet egyáltalán fokozni — változnak, és a bizonytalanság szürke frottírköpenybe burkolja őket. Nem érinti meg őket. Nem mozdul, de tudja, hogy a találkozás frottírsága még sokáig ott bizseregne az ujjain. Hallgatja ezt a remegést, amely belőle lüktet, tör ki, s amely a fölé hajoló arcot szürke frottírral vonta be. Mozdulata — legalábbis akkor így érezte — bizonytalanságot árasztott. Később, mikor erre visszaemlékezett, rájött, hogy mindez azért történt, mert megtévesztette őt az arc határozatlan körvonala. A kéz meglepően fürge mozdulata szorongással töltötte el. Félő volt, hogy idegen mozdulatai feloszlatják ezt a szürke ködöt. Legszívesebben megszólalt volna, hogy mozdulatlanságra intse, de ez a mozdulat valószínűtlennek és távolinak tűnt, sőt úgy érezte, hogy fájdalmas is lenne. Persze nem erőlködött. Az arcot nézte, amely közeledett és távolodott felváltva; a bajusz mozgását, amely idomult az ajak alakjához, a fényesen csillogó nyelvet, mely mélyen barázdált volt. A fogak rendszertelensége felizgatta, ^eketés színüket pedig kifejezetten lenyűgözőnek találta. A tátogó száj, amelynek leheletét, ha odafigyelt volna rá, biztosan érezné, egyre szaporábban mozgott, a bajusz pedig ficánkolt. Szertelensége — félő volt — ugyancsak megszünteti a ködöt. Igyekezett konzerválni magában ezt a ködérzetet, hogy bármikor felidézhesse. Élvezte ezt a tulajdonságát; úgy gondolta, felér bármilyen erénnyel — már amennyire ezt a fogalmat önmagában el tudta helyezni. A „fiókjaiból” — bármelyiket húzhatta ki — mindig előpattant egy érzet, amelynek átadhatta magát, s amely ilyenkor magával ragadta. A legszebb és legünnepélyesebb érzet a múzeum-érzet volt — mindegyiknek adott külön nevet, nehogy elkeveredjenek. Ez feltétlenül fontos volt, ugyanis előfordult, hogy szinte a megtévesztésig hasonlítottak egymásra, sőt volt olyan esete is, amikor annyira hasonlítottak egymásra, hogy lehetetlennek tartotta volna más-más címmel illetni, így azonos címmel és sorszámmal látta el őket. A legszebb és legünnepélyesebb érzet a múzeum-érzet volt, amelyet egy oltár szegletében szívott magába becsukott szemmel, s amelyet csak ritka alkalmakkor húzott elő, akár egy féltett kincset vagy ereklyét, simogatva, dédelgetve, hogy töretlenül kerüljön vissza a helyére. Ez azért volt nagyon fontos, mert előfordult, hogy összeolvadtak az érzetek, vagy rácseppent valami használat
