Irodalmi Szemle, 1988

1988/10 - HOLNAP - N. Tóth Anikó: A tűzoltó (elbeszélés)

1221

magához az embereket, ahogy a virág teszi az illatával. A fiam a nevét sem tudta, de azt már igen, hogy csak ezt a lányt akarja, és nemcsak elpattanó szikrának akarta, mint a többit, hanem örök lángnak. Hosszú udvarlás és számos leánykérés következett, mert a lány apja igencsak kifogásolta korábbi kicsapongásait, s a fiam, hogy szándéka tisztaságát bizonyítsa, beállt tűzoltónak, s rendes állása, szép fizetése lett. Az apa ekkor megnyugodott, beleegyezett a házasságba. A fiatalok a menyegző után egy időre a mi házunkba költöztek, s mert a két idősebbik fiam nem lakott velünk, a konyha melletti kuckó az övék lehetett. Äm a fiam, aki akkoriban gyönyörű tűzoltó-egyenruhában járt, hamarosan nagy, sokablakos ház építésébe fogott. Dolgozott egyre, erősítette belül a tűz, a felesége nevetése kívül, nőttek a falak, emelkedett a piros háztető, mosolyogtak az ablaküvegek, fehér mésztől sóhajtottak a szobák, nyögtek a bútorok a sok tologatástól, csak kerítés nem készült, sem kőből, sem fából, sem vesszőből, ez a menyem külön kérése volt.

És közben a fiam oltotta a nagy tüzeket a világban, mentette mások lakát, vagyonát, gyilkolta a lángokat, a nagy, vörös, égnyaló lángokat, a kis sárga tüzeket,a kedvenc kék lángocskákat, hogy parázs, szikra sem maradt a keze nyomán. Az emberek hálásan szorongatták a kezét, és keresték szemében az elégedett fényt, de a fiam elbúcsúzott mindenkitől, és sietett haza, tiszta, világos házába, ahol hamarosan már ketten várták: az asszonya és egy apró jövevény, egy leánygyermek. A fiam boldog volt az otthonában, és nem vette észre, hogy felesége szemében hamissá válik a csillogás, nevetésében idegen hangok szólnak, és a ház körül ólálkodó árnyakat sem vette észre. A lábra kapó szóbeszéddel nem törődött, pedig már nemcsak az emberek suttogtak a fülébe, hanem a fák, a füvek is férfineveket mondogattak, és figyelmeztetően pattogtak a szikrák tűzoltás közben. Egyszer Király Andrásék gyümölcsösében volt nagy tűz, és az egyik makacsul lobogó láng azt mondta a fiamnak, hogy aki sokáig egy bezárt udvar fogságában él, az kerítés híján messze száll, s nem tartja vissza semmiféle szeretet. Ettől a fiam kétszer olyan keményen dolgozott, mint máskor, és fáradtan, megpörkölődött bajusszal, kisebb-nagyobb égési sebekkel a karján ért haza.

A házra félhomály telepedett, a konyhában elmosatlanul hevert az edény, a hálószobában a szekrényből kiforgatva az ingek, törülközők, csak a felesége ruháit nem látta. Dühében, elkeseredésében gyufát vett elő, meggyújtotta a nagy ruhásszekrényt, a hitvesi ágyat, majd kirohant az udvarra, és onnan figyelte a lángok munkáját. A gyerekkora óta elfojtott vágyak, feszültségek most egyszerre elszabadultak, nagy-nagy meleget érzett. Letépte magáról a tűzoltóegyenruhát, azt is a tűznek ajándékozta, és akkor volt a legboldogabb, mikor a lángok beleharaptak a gyönyörű piros háztetőbe. Akkor hallotta meg a gyermek sírását, aki éppen felébredt délutáni békés álmából, és akiről addig azt hitte, hogy magával vitte a hazug asszony.

Berohant a házba a gyerekért — éppen a kicsi ágya felé kúsztak a lángok —, és már csak az ablakon tudott vele kimenekülni. Ott a virágágyásokon kezdett vadul táncolni, hol magasra emelte a kislányt, hol magához szorította, amíg bele nem szédült, akkor letelepedett az út szélére, ölébe fektette a gyermeket, nem látta többé az égigérő tüzet, nem hallotta a szikrák pattogását. így találtam rá, amikor lélekszakadva odarohantam a hírre. Ijesztő tüzek lobogtak a fiam szemében, a gyereket erővel sem lehetett elvenni tőle, így hát elvonszoltam a szomszédasszony segítségével ide hozzánk. A ház szinte porrá égett, ezért azóta itt él velünk. Az ereiben futkározó tüzek kialudtak, elméje elborult, s már csak egyetlen aprócska láng élteti: a gyermek, aki körbemászkálja, aki belé kapaszkodva tanul járni, énekel neki s megráncigálja néha bozontos szakállát.