Irodalmi Szemle, 1988
1988/10 - KRITIKA - Alabán Ferenc: Az alkotó önismeret vonzásában (Duba Gyula: Európai magány)
1207 erőt adó forrásig, s mindezeken keresztül önmagáig, jelenvalóságig. Végkövetkeztetése racionálisan józan: „Ma szülőföldünk bennünk és nélkülünk él tovább. Részeként a folytonosságnak és gazdag erőforrásul mindazoknak, akik néha erőt és bizonyosságot meríteni hazatérnek.” Több hazai magyar alkotónk megfogalmazta már ezt a spontán és egyben determináns életérzést, de a leghatásosabban talán Tőzsér Árpád szőtte bele költészetébe: „így hullatja messzi gyermekkorom / mellém alma- ízű emlékeit.” (Vadaimba] S a kissé nosztalgikus színezetű helyzet után kitágul a létszemlélet, hogy megnőhessen a perspektíva szerepe, mert a jövőt — Dubához hasonlóan — a költő is a múltból és jelenből, tehát a régebbi és az újabb realitásokból rakja össze, annak érdekében is, hogy idő múltán újból előkerülhessen a múlt („Újra a múltam / száz kicsi berkében kutatok...”), újból hazaszállhasson a lélek, hogy megtermékenyüljön. Ebből a téma- forrásból sarjad ki a kötet második részének néhány további írása is, amelyekről még a későbbiekben szólok. Duba másik nagy (talán az előzőnél jelentősebb, általánosabb érvényű) ihletbázisát nemzetiségi irodalmunk fejlődésének kérdései és az alkotás problémái jelentik. Miért ír Duba az irodalomról, mi készteti az írót arra, hogy az irodalom teoretikus problémáival foglalkozzon? Közhely már az, hogy irodalmunkból hiányoznak a műfajelméleti fejtegetések, az irodalomelme leti meditációk és tanulmányok. Annak idején a szlovákiai magyar novelláról írt fejtegtéseiben joggal elmarasztalta elméleti irodalmunkat: „(...) az elmélet nélküli irodalom (...) légüres térben mozog, mert nem ismerheti önnön valós és korszerű értékeit, és nem tudja levetkőzni esetleges megcsontosodott és elavult hagyományait.” Űj kötetének több írásában az író újrafogalmazza, kiszélesíti a korábban tett észrevételeit. Az írói felelősségről című írásában a nyomaték kedvéért keretet teremt' eszmefuttatását személyes emlékkel és szubjektív hangnemben kezdi, vállalva a kockázatot, hogy élményeit talán túlértékelheti, de mélyen tudatában van annak is, hogy másképp nem lehet a felvetett elvi kérdéseket megközelíteni. Megbízható hitelt kell adnia fejtegetéseinek, teret létesítenie a tapasztalat erejének és gondolat hátterének. Saját írói fejlődésének megbízható alapjaiból kiindulva fogalmazza meg az írói tevékenység törvényeit önmaga számára, de a nyilvánosság előtt is felmutatva azokat. Irodalmi életünk egyik felelős tisztségviselőjeként szinte egész irodalmi életünk nevében gyakorol önkritikát: irodalmunk, de még inkább kritikánk és közírásunk árnyalatlanságát és elmaradottságát abban látja, hogy kevés írástudónk foglalkozik tudatosan az alkotás (mint írói munka) mesterségbeli, morális és teoretikus feltételeivel, összetevőivel. Szinte szentenciát formálva vallja: „Az író csak akkor — s úgy — válhat alkotó egyéniséggé, ha mestersége törvényeit, fogásait és eszmei alapját felfedezi és megszerzi a maga számára, az írással meghódított valóság anyagából bányássza ki, és úgy általánosítja, hogy egyetemes értelemben is igaznak bizonyulnak (...) Eszmei elkötelezettség és felelősség nélkül az író dilettáns marad ugyanúgy, mint az írásművészetre vonatkozó gondolati megalapozottság nélkül.” Néhány lappal később pedig így folytatja: „Általános elméleti kérdésekről, írói problémáinkat érintő gondolati általánosításokról is kevés szó esik közöttünk (utalás írótársaira — A. F.), s ez még nagyobb hiba, a »mesterség titkáit« tárgyaló írói megnyilvánulások hiánya gondolati elszegényedésre utal.” Hozzáállásával is bizonyítja, mennyire helyénvaló a megállapítás: Duba az egyik legtudato- sabb alkotónk, aki saját szépírói munkájával párhuzamosan az elméletet, saját művészetének elméletét is műveli. Esetében az alkotó intuíciója az önmagát szemlélő és analizáló tudatos reflexióval párosul. (Ebben az értelemben a modern írók nem is ritka típusához tartozik.) Elméleti hajlamait szinte írói indulásától kezdve önálló teoretikus művekben, tanulmányokban, esszékben és kritikákban kamatoztatja. Eddig megjelent tanulmány- és esszégyűjteményei a bizonyítékok. Előző elméleti köteteihez hasonlóan Duba legújabb tanulmánygyűjteményében is megkülönböztetett figyelmet szentel Fábry Zoltán elkötelezett és példamutató eszme- rendszerének, irodalmunkról alkotott véleményformálásának. Egész írói eszmélésé- nek útján végigvonul Fábry progresszív gondolatisága — alkotói és emberi kinyilatkoztatásainak lecsapódásai megtermékenyülnek Duba írói felfogásában. A Fábry Zoltán időszerűsége, az Európai magány és az Irodalomtudat és történelem című írásaiban az író most is bőven hivatkozik a stószi publicista, esszéista és kritikus meglátásaira, minőséget és morált hirdető attitűdjére. Az irodalomtudat és történelem című terjedelmes tanulmánya első fe-