Irodalmi Szemle, 1988

1988/1 - Rácz Olivér: Harc az emberért Hófehérke és a hét bányászgyerek

9

A bender-logi guru barlangja előtt akkor már nagy tömeg csoportosult. Ähí- tatosan lesték a szent embert, aki a sovány, csupasz combjára fektetett, felfelé fordított lapos tenyérrel ült mozdulatlanul, mereven, lehunyt szemmel egy lapos, kerek sziklán, s az ajka hangtalan Igéket formált.

— Imádkozik — suttogta mélységes tisztelettel egy kis vadmalacka az orrszarvú fülébe. — A Hatalmas Halhatatlanhoz imádkozik.

— Csitt — mondta az orrszarvú szigorúan. — Még megzavarod.

De a vadmalacka tudta, hogy az orrszarvú nem is hallotta a suttogását, csak nagyképűsködik. Rosszul hall, és ezért mindig szigorú. így hát a bal oldali szomszédjához, a vízilóhoz fordult: — Vajon miért csődített össze minket?

— Csitt! — mondta a víziló szigorúan, mert a fülébe jutott, hogy malacék, varacskosék és egyéb disznóék azzal kérkednek, hogy valami távoli rokonságban vannak az ő családjával. — Csendben légy. Majd meghallod.

Ekkor ért közéjük Csimpánz úr.

— Mi van itt? — kérdezte meglepetten. — Képviselőválasztás?

Többet nem mondhatott, mert az orangután egyből elkapta a torkát.

— Nem kocsmába jöttél, hé! — mormogta Csimpánz úr fülébe. — Ülj le és hallgass. Rólunk lesz szó.

És úgy is lett. A guru váratlanul az ég felé emelte a két sovány karját, mélyet sóhajtott, hangosan krákogott, néhány pajkos kis élősdit kedvesen beljebb noszogatott a szakálla sűrűjébe, aztán éneklő hangú, ünnepélyes kántálásba kezdett.

— Ö, erdők és folyók, sziklák és barlangok, odúk és mocsarak népei, figyeljetek! Rólatok lesz szó! Ma, hajnali álmomban megjelent előttem a Halhatatlan Igazság! Elefántfeje és oroszlánteste volt, ámde oroszlánfarok helyett víziló- farkincát viselt.

— Szép lehetett — mormogta a bivaly gúnyosan.

A víziló viszont annál büszkébben pillantott körül.

— Látjátok — dünnyögte —, a legszebb ékességét tőlem kölcsönözte.

— Máskor embertestet és elefántfejet szokott mondani — suttogta a vadmalacka csodálkozva. De ekkor találkozott a pillantása az oroszlánéval, aki még nem döntötte el, büszke legyen-e az elefántfejre, vagy dühös legyen a ví- zilófarkinca miatt, s közben felfigyelt a malacka mormogására. A vadmalacka nyomban elhallgatott, megszeppenve lapult, az oroszlán pedig elgondolkozva megnyalogatta a szája szélét.

A guru pedig ismételten a magasba emelte a két nyitott tenyerét, és így kán- tált tovább:

— A Hatalmas Halhatatlan meglegyintette az ormányával a fejem búbját, és ezt kérdezte tőlem: „Szereted az állatokat, te kedves, félkegyelmű ember?”

— Milyen jól ismeri a Hatalmas Halhatatlan a mi szent emberünket — suttogta a vadmalacka megilletődve, egy pillanatra megfeledkezve az oroszlánról.

A guru pedig így folytatta:

— Én pedig így válaszoltam az elefántfejűnek: „Természetesen szeretem az állatodat, ó, Hatalmas Halhatatlan! Az állatok bűntelenek és ártatlanok az ő szívükben ...”

A vadmalacka ekkor újra az oroszlánra pillantott, az őzike a tigrist vette szemügyre, a zebra elgondolkozva nézett a jaguár felé. És mindegyik gondolta, amit gondolt.

És a guru így dalolt tovább:

— Az oroszlántestű ekkor újra meglegyintette a fejem búbját az ormányával, és kegyesen mondta: „Szeresd is őket. Csak szeresd, fiam. Látod; én is szeretem az állatokat. Hanem az embereket szereted-e, te kedves, hóbortos, bolhákkal és tetvekkel ékes szent ember?