Irodalmi Szemle, 1988
1988/10 - Soóky László: Áttételes reflexiók és rezedaillat (regényrészlet)
I 146 — Istenem — mondta Eva —, hogyan lehettek ennyire erkölcstelenek? Nézzetek másfelé. Ekkor toppant be a háziasszonyom. — Hoztam egy kis sört — mondta —, ilyen másnaposán mégsem mehetnek ki az utcára, mit szólnának a járókelők? — Ami igaz, az igaz — mondta Bedrich —, én sem venném a lelkemre, ha így mutatkoznék. Ennivaló nincs? — Van itt minden — mondta Olgica —, hiszen maguk olyan, de olyan aranyosak, hogy még a televízióban sem látni ilyeneket. IV/3 Este már világosan láttam a jövőt: sötétebb volt, mint lehetett volna. Az asztalon barna-fehér kockás terítő, sörfoltokkal; Havlíček úr töpörtyűt evett. — Az a baj — mondta —, hogy kevesen vagyunk. Pedig, uram, a Budvarnak befellegzett. Megjött Vojta, hegedűjét a fogasra akasztotta, frakkban tündökölt. — Jó estét Havlíček úr, úgy döntöttem, hogy beállók a popovicei táborba. — Nem muzsikálsz? — Felmondtunk. Bedrich is, én is. — Nocsak! — El akarunk utazni. Jössz? — Ez nem olyan egyszerű — mondta Havlíček úr —, bár szívesen fogadunk minden új jelöltet, de ha azt akarja, hogy beírjam az irkába, meg kell esküdnie, hogy a Budvar büdös moslék. — Hová? — Franc tudja! Bedrich már veszi a jegyeket. — Marhaság! — Az. Jössz? — Itt írja alá — mondta Havlíček úr. Franta hozta az újabb forduló sört, az első vonatot hát elkéstük. — Nem baj — mondta Vojta —, a záróra utáni első csatlakozás a Pannónia expressz, keletnek tart, ami nekünk jó. — Netán délkeletnek? — kérdeztem. Ekkor a nyitott ablakon át bevágódott egy Moszkvics. Egészen újnak néztem, amíg láttam. Végtelenül távolról egy fiatal nő hangját hallottam. Fekete volt, képlékeny és szilárd. V Egy képet néztem a falon, József Attila magyar költőt ábrázolta, kalapban, gyanúsan hasonlított egy fotóra, amely a tankönyvekből közismert. Arc, vörös háttér előtt. Soha nem hasonlítottam össze a két képet, nem akartam alátámasztani a saját igazamat, meg a festőt sem akartam megbántani, aki kétségkívül a baráti körömhöz tartozott. A kép alá a feleségem rendszeresen és rendszertelenül is virágot tett egy vázába. A váza az íróasztalom sarkán állt, isteni szerencse, hogy a rendetlenségben mindmáig épen maradt, pedig a virágok és a kép között helyet kapott a villanykapcsoló is, amit, ha ittasan jöttem haza, sokszor igencsak bizonytalan kézzel tapogattam ki. A váza olcsó, vágott üvegből készült, s abból van ma is, olyan régi már, hogy a vízkő vastag rétegben rakódott a falára. A feleségem már bizonyára régen kidobta volna, de én bizonyára nem engedtem. Meg is indokolhatnám, hogy miért, de nem tudom. Gyermekkoromban ugyanilyen megszállottan őrizgettem egy lepréselt denevérfejet is, azt aztán elveszítettem. A denevért apám lőtte sörétes puskával a Dunánál; a túlsó parton harangoztak. Apám akkor még fiatal volt, s bármennyire is igyekszem
