Irodalmi Szemle, 1988
1988/9 - HOLNAP - Hogya György: A dolgok mellett (elbeszélés)
IMO Este látogatóink voltak, és ki is használtam a lehetőséget, hogy elmondjam a hallottakat. Kíváncsian vártam, ki mit szól hozzá, ám csalódnom kellett. Egyesek szerint másként áll a dolog, mások meg szóra sem méltatták az ügyet. Lefekvéskor az öcsémre gondoltam, aki nagyon hamar elhagyott bennünket, ám előtte, az alatt a rövid idő alatt is rengeteget hazudott. Szinte folyamatosan szőtte a hazugságait, a malomkerék fogaskerekei kapcsolódnak egymásba akkora pontossággal, miként az ő hazugságai. Teljes, külön világot hazudott össze magának, és a pontossága mellett is csak abban lehetett biztos az ember, hogy amit elmond, az nem ott, nem azzal és nem úgy történt, ahogyan elmondta. Egészen addig ment ez így, míg az öcsém el nem tűnt egy szép napon. Némelyek szerint elrabolták, mások látták tengerre szállni, de bizonyítani senki sem tudott semmit. Abban a helyzetben, amikor látnom kellett, mint nőnek túl rajtam a különböző nézetek, és miként rajzolnak ki egy homályos, megbízhatatlan képet a festőről, nagyon szerettem volna, ha ott lenne mellettem az öcsém, és segítene megfejteni a rejtélyt, mert bár fiatalabb volt nálam, el kellett ismernem, hogy értelmesebb. Reggel azután eszembe is jutott valami, és nem fért hozzá kétség, hogy az öcsém keze van a dologban. Megkértem nővéremet, mentsen ki a sógoromnál, és nyakamba vettem a várost. Rövid kérdezősködés után meg is találtam a házat, amelyet kerestem. A festő kissé meglepődve nyitott ajtót, látszott, hogy nem szokott ilyen fiatal megrendelőkhöz. Megnyerő külsejű, kellemes modorú férfi volt, ám minden rábeszélő képességemet latba kellett vetnem, hogy beengedjen és meghallgasson. Végül is betessékelt a műtermébe, amelyben a falak mellett befelé fordított festmények sorakoztak. Amikor előadtam kérésemet, láttam, hogy elmosolyodik és elgondolkodik. — Tehát önt egy női portré érdekli. És mégis, milyen legyen a hölgy? Fekete? Szőke? Fiatal? Sovány? — Ezt önre bíznám — feleltem. — Fesse meg azt a nőt, akit ön kíván. — Zavartan fordítottam el tekintetemet, nem tudtam a szemébe nézni. — Meglep a kérése, tudja-e? — kérdezte. — Először is én az utóbbi időben nem teljesítek megrendeléseket. Másodszor: nem tudom, mennyire van tisztában az áraimmal... — Van pénzem — csaptam önérzetesen az erszényemre. Elgondolkozva nézett rám, sejtelmem sem volt, mire gondolhat. Aztán a festőállványhoz ment, vásznat erősített fel, és szó nélkül festeni kezdett. Hihetetlen és felejthetetlen volt látni, amint perceken belül megfestette egy káprázatosán szép nő portréját. A keze villámgyorsan járt, keverte a festéket, festette a vásznat, úgy tűnt, mintha begyakorolt mozdulatsort látnék. Mintha nem először festené a képet. Amikor elkészült, odahozta a képet, és a kezembe nyomta. — Tessék — monta. — Önnek adom, de ne kérdezze az árát, mert nem eladó. Azzal az asztalhoz ment, töltött magának egy pohár bort, és nem törődött többé velem, így jelezte, hogy nem kíván tovább társalogni. Zavartan néztem az ismeretlen, gyönyörű arcot. — Ne haragudjon... — szólaltam meg óvatosan. — Mit kíván? — kérdezte ő, még mindig háttal nekem. — Kit ábrázol ez a kép? — kérdeztem. — Csak azért, hogy tudjam... Megfordult, és a szemében végtelen szomorúságot láttam. — Nem tudom — mondta végül, és megrázta a fejét. — Hogyan? — hitetlenkedtem. — Csak egyszer láttam — felelte tömören. — És azóta is csak őt látom.
