Irodalmi Szemle, 1987

1987/9 - LÁTÓHATÁR - Nodar Dumbadze: Kutya

A nép felhördült. Az emberek ordítoztak és káromkodtak, gyanúsítgattak, célozgattak, ítélkeztek és egyezkedtek, esküdt ellenségekké váltak.

Összekeveredett, összekuszálódott minden. Felbolydult a falu.

Október 15-én olyan zápor volt, amilyenre már régóta nem emlékeztek tájainkon. A Gubazoulin álló malmokat — amire eddig nem volt példa — elsodorta a háborgó folyó.

Október 16-án nagyapa elküldött Goraberezsouliba, ahol csodálatosmód épségben maradt a malom.

Éjfélre megőrölték a kukoricát. Vállamra kínlódtam a zsákot s éppen menni készültem, amikor a malomajtó hirtelen kitárult és Kirile Mamaladze jelent meg a küszöbön.

— Üdv, Teofan — köszönt a molnárnak. Engem nem ismert meg.

— Hogy van a gyereke? — kérdeztem Mamaladzétől.-----Melyik gyerek?

— Az, amelyiket megharapta a veszett kutya.

— Ahá-á, arról beszélsz! Kiderült, hogy a kutya egészséges volt!

— Mit beszél?!

— Semmi különöset! A kutya nem volt veszett. ..

— Nem volt veszett! ... És maga... És ők... Szégyen, gyalázat, Kirile Mamaladze! Szégyen, gyalázat! — kiáltottam, s mintha elgáncsoltak volna, a zsákra dőltem.

— Teofan, kié ez a suhanc? — kérdezte a megrökönyödött Mamaladze a molnártól.

— Ki fia vagy, legény? — kérdezte tőlem a molnár.

— Senkié! — vágtam ki, s köszönés nélkül távoztam a malomból.

Október 17-én egész nap azon gondolkoztam, szóljak-e vagy sem nagyapának

a malombeli találkozásról. Végül úgy döntöttem, hogy nem érdemes neki beszélni róla.

Október 18-án nagyapa nem akart felkelni az ágyból.

Október 20-án megkért, hogy maradjak otthon.

Október 25-én megdagadt a jobb keze meg a jobb lába.

Október 27-én magához hívott és nekem adta a kulcsokat.

Október 28-án odaültetett magával szembe a kisszékre, és azt mondta:

— A világon, fiam, mindennek van kezdete és vége ... Ha nem ma, hát holnap végem lesz nekem is ... Igen szörnyű ez — menni és nem tudni, hová. Ezért hát nem hazudok, félek a haláltól... De te ne félj, fiam!... Ha ott, a másvilágon, semmi sincs, akkor különben sincs mitől félni! Ha meg nem más a halál, mint az ember átalakulása, akkor még kevesebb okunk van a félelemre. Valamilyen más alakban — mint fa, fű, madár, kutya — visszajövök erre a világra... És mindig veled leszek! . .. Sohasem hagylak magadra! Tudd, fiam, ha valami meleget áraszt feléd vagy örömet szerez neked — legyen az bár egy közönséges kődarab —, az én leszek, a te öreg nagyapád! Sohase gondold hát magányosnak magad, és ne félj a magánytól. . . Egyre kérlek csak: ne hagyd el a házunkat, ne engedd kialudni a tűzhelyünket! ... Apád hazajön

— találnia kell itt tüzet, egy darab mcsadit meg egy pohár bort. A többiről majd maga gondoskodik ... Én már egy hete halottakkal álmodom, s apáddal még egyszer sem álmodtam. Szóval él. Őrizd meg neki, fiam, a szülői házat és becsületes nevünket! ... A háború véget ér! A háborút emberek kezdik, emberek végzik. Nem létezik, hogy a háború legyűrné az embert... És most menj, hozzál több fát...