Irodalmi Szemle, 1987

1987/9 - LÁTÓHATÁR - Nodar Dumbadze: Kutya

— Hej, barátocskám, ha nincs ez az átkozott háború, tán rohadt körtét kellene enned?! — mondta Kutyának nagyapa fájdalmas fejcsóválással.

— Bizony, bizony! — bólintott az egyetértően.

— Talán már a hús izét is elfelejtetted, szegénykém? — kérdezte nagyapa.

— Sajnos, el! — sóhajtozott Kutya.

— Semmi baj, minden rendbe jön — nyugtatgatta nagyapa —, nemsokára megjön Gogita apja, Arszen, ő majd gondoskodik rólunk. Ugye? Hogy gondolod, gondoskodik majd? — Kutya nem ismerte apámat, mégis beleegyezőn bólogatott. Nagyapa folytatta: — Egyszer úgyis vége lesz ennek az átkozott háborúnak ... A kórságom is elmúlik. Ugye? Ugye, elmúlik? ...

így ültek ott gyakran a tornácon, melegedtek a napon és gondolkoztak: nagyapa a háború végére, fia hazatérésére gondolt, Kutya meg... Kutya bizonnyal a húsra ...

Kutyánk egyébként úgy viselkedett, mint a világ többi kutyája. Éjszakánként az udvaron aludt. Kötelességének tartotta, hogy ugatással feleljen a kakaskukorékolásra, a macskanyávogásra, a sakálüvöltésre. Megmorogta a teliholdat, mikor az kerékként gurult ki a Medvehegy mögül. Bonyolítgatta szerelmi ügyeit. Lábát fölemelve öntözte meg a kertben a frissen zöldellő zellersorokat. Továbbá: ha hallotta, hogy valamelyik udvarban sivalkodni kezd egy asszony, aki éppen férje, fia vagy bátyja haláláról kapott értesítést, pofáját fölemelve fájdalmas vonításban tört ki.

Múltak a napok. Éltünk, ahogy emberek és kutyák háború idején élhetnek . . .

1943. augusztus 22-én éjjel kutyaugatás, marakodás, vonítás verte fel a falut. Párzási időszak lévén, a zajra senki sem fordított különösebb figyelmet.

Reggel Aszlan Tavberidze egy szétmarcangolt kutyára bukkant a forrásnál. A párzási időszakban még ez sem számított rendkívüli jelenségnek. A dögöt elásták.

Délben feltűnt a faluban egy ismeretlen, aki a kutyáját kereste. Aszlanhoz irányították. Odamentem én is.

— Kirile Mamaladze vagyok Hevából — mutatkozott be az idegen.

— örvendek. Mivel szolgálhatok? — kérdezte udvariasan Aszlan.

— Eltűnt a kutyám ... Azt mondják, maga elásott ma egyet. ..

— így igaz. Mi ketten ástuk el, én meg ez a legény. Na és, talán nem ezt kellett volna tennünk?

— Ugyan, éppen ellenkezőleg, köszönöm a szívességüket. A helyet megmutatnák?

— Kérem.

Mamaladze kiásta és szemügyre vette a kutyatetemet.

— Az enyém! — jelentette ki határozottan.

— Óhajtja talán elszállítani a hamvakat? — mosolyodott el Aszlan.

— Nincs kedvem tréfálni! — vetette oda Mamaladze. — Tegnap megharapta a porontyomat, aztán elmenekült. A Pasteur-állomáson azt mondták, vigyem oda a kutya fejét, hogy analizálhassák az agyát. Ha ne adj isten kiderül, hogy veszett volt, a gyereknek negyven injekciót kell kapnia. El tudja képzelni? Negyven injekciót! A gyerek enélkül is alig áll a lábán!

Mamaladze felsóhajtott és fejszét vett elő egy zsákból.

Gyorsan elfordultam és hazamentem.

A történet hallatán nagyapa önkéntelenül elkomorodott.

— Nem jó dolog ez! — mondta, s a lába előtt gondtalanul hempergő Kutyára pillantott.

Este átjött hozzánk Badria szomszéd és puskát kért a nagyapámtól.

— Minek neked a puska, Badria? — kérdezte nagyapa.