Irodalmi Szemle, 1987
1987/9 - Bereck József: Szabadulóképek
egy fényes csizma zenéje! a megannyi csinos nadrág! S a kácsák, uram, a ká- csák ..(Esterházy Péter: A fogadós naplójából j A madi bicska M átyás király idejében Mad — az akkori szóhasználat szerint Mód — község határában állt egy hatalmas hársfa, melyet eleink találékonyan Örfá- nak neveztek. Úgy mondják, hogy ennek a fának az árnyékában gyakran megpihent az errefelé vadászó király és népes kísérete. Történt egyszer, hogy a király és emberei éppen az Őrfa alatt falatoztak, amikor a közelükben egy csodaszép szarvas tűnt fel. Nosza, lóra kapott az egész társaság, és űzőbe vette a pompás dámvadat. Siettükben a zöld és piros nyelű falatozóbicskáikat is szanaszét hagyták. Csak néhány közelebb ülőnek jutott az eszébe, hogy a fa törzsébe vágják őket. Míg a király és kísérete a vadat űzte, két madi atyafi vetődött a fához. Ezek meg azt hitték, hogy a fa termi a bicsakot, merthogy a pirosak már megértek és lepotyogtak. A két jámbor atyafi gyorsan összekapkodta a bicskákat, és siettek vissza a faluba, megvinni a hírt a csodálatos, bicskatermő fáról. Ám az nem hozott újabb termést. Nem érlelt többé egy fia bicsakot sem. Efölötti mérgükben a madiak kivágták a terebélyes fát. Legközelebbi vadászata alkalmával a király már hiába kereste a szép fát. Amikor megtudta az igazat, bosszúsan azt mondta, hogy ezért a madiak közül többé senki nem fog tisztségre emelkedni. Bél Mátyás, a neves tudós azt írta, hogy ez be is következett. Legalábbis az ő koráig ... Eddig hát a régi történeti monda, amely minden bizonnyal csak a későbbi századokban, valamiféle eleven észjárású, tréfás mesemondó jóvoltából kapcsolódott össze a piros és zöld nyelű bicskákkal. A madi bicska ugyanis valóban létezik, készítése apáról fiúra szálló hagyomány volt, s talán még ma is az. íróasztalom fiókjában jómagam is őrzök egy másfél centi nagyságú (nagyságú? — apróságú!) madi bicskát, s ha jól emlékszem, egy régi bicsakbál kitűzőjeként került a birtokomba, de azon a bálon, a mennyezetre akasztva, egy másfél méter nagyságú óriási bicskát is láthattam. Az eredeti történelmi hagyománynál maradva: a madi hársfa a Csallóközben módfelett kedves lehetett Mátyás királynak. Szívesen megpihent, sőt ebédelt alatta több alkalommal. A fa (amelynek egyébként a Mad és Várkony határában elterülő Őrfa dűlő máig őrzi a nevét) azonban sokkal prózaibb okból került fejsze alá, mint a monda közismert változata taglalja. A király — gondoljuk meg, egy külsőségekre is adó reneszánsz uralkodó! — népes kísérete, a közvetlen királyi szolgálattól elkapatott sok-sok léhűtő rengeteg alkalmatlanságot sze rezhetett a madiaknak, akik jónak látták eltüntetni onnan a nagy fát, hogy nyomát se lehessen látni. A szomszéd községben lakva, jómagam számtalan változatát hallottam e történeti mondának. Az egyiket éppen a madi ősz-öreg, de nyolcvanon túl is roppant eleven Bogyai Ignác bácsitól. Nem véletlenül említem éppen őt, hiszen az ő ugyancsak Ignác nevű fia volt az, aki az évszázados királyi kárhoztatás ellenére mégiscsak tisztségre emelkedett — ha nem is államira: negyed évszázada elnöke lett az albári—madi egyesített szövetkezetnek. Mi több, nyugdíjaztatásakor — amit sajnálatosan nem sokkal élt túl — fia, a gödöllői Agrártudományi Egyetemen diplomázott fiatal mérnök került a helyébe. Apáról fiúra szálló tisztség — ilyen bizony még nem volt a földműves-szövetkezeti mozgalom helyi történetében.
