Irodalmi Szemle, 1987
1987/9 - Bereck József: Szabadulóképek
a halál érzete kerített hatalmába bennünket. Nem, nem tévedés, a fogékony szelleműek és az érzékeny lelkűek jól tudhatják: velejárója ez a sajátos és; szent földi örömöknek. Akkor, ott, fölöttünk, ugyanis olyan mély, olyan rettenetesen mély és kék volt az ég, hogy bele lehetett volna halni abba a kékségbe.. Ébren tartott érzékenység A szülőfalumból 47-ben Magyarországra telepített mintegy negyven család' (anyám emlékezete szerint: Görcs Lajosék, Görcs Lászlóék, Márk Gézáék.. Nagy Istvánnéék, Csiba Kálmánék, Fábián Imréék, Bíró Feriék, Nagy Rezsőék, Egyházi Rezsőék, Nagy Józsefék, Bereck Dénesék, Póda Béláék, Pataki Béláék,. Reksza Sándorék, Nagy Árpádék, Nagy Miklósék, Gráféi Gyuláék, Boráros Gyuláék, Bereck Istvánnéék, Patassy Kálmánék, Puha Mihályék, Patassy Bol- diék, Patassy Károlyék, Szabó Ferencék, Patassy Miklósnéék, Póda Gézánéék, Nagy Gyuláék, Csiba Istvánék, Kovács Ignácék, Kovács Józsefék, Vas Gyuláék, Gráféi Károlyék, Gráféi Gyuláék, Bereczk Józsefék, Juhos Ignácék és Varga Károlyék ...) helyébe természetesen ugyanannyi szlovák család érkezett, hiszen hivatalosan lakosságcseréről volt szó. Mi, otthon, ezeket a Maglódról, Vácegres környékéről érkezett embereket sokáig „undrák”-nak hívtuk (csúfoltuk?). Akkoriban még nem tudtam miért, ma azonban már tudom, hogy az IJNRRA (United Nations Relief and Rehabilitation Administration], vagyis az ENSZ segélyszervezete nyomán, hiszen ennek kamionjai — Hudsonok, Fordok, Stude- bakerek, de volt köztük néhány nevetségesen öreg Praga is — tértek be negyven esztendeje a falu elárvult portáira a „hazatelepülő” szlovák családokkal s szerény ingóságaikkal. A második szomszédunkba került, velem egykorú Dušek Karcsival s néhány hasonszőrű társával szinte napok alatt szívbéli barátságba „estem”, de az „undrákkal” való négy évtizedes együttélésünkkel, érdekes módon, nagyon keveset foglalkoztam eddigi írásaimban. Talán majd az elkövetkezőkben, ha megadatik. Mert azt bizton tudom, hogy ez a kezdeteiben oly sok súrlódással járó kényszerű koegzisztencia végül is nem hagyta elszunnyadni bennünk a más népek iránti érzékenységet és érdeklődést. S ez — ha jól meggondoljuk — nem is kis dolog mai kegyetlen világunkban, melyet annyi baja közt burkolt és nyílt nacionalizmusok sem kímélnek. „Brigád"-kép a hatvanas évek elejéről A képeslap nagyságú, patinánsan barnuló fényképen huszonegy személy látható. Laza csoportba összeállva, -ülve, -gugyorodva. A huszonegy személy közül tizenöt a férfi, hat a nő. Ez utóbbiak a csoportkép előterében ülnek, csaknem szabályos félkörívben, oldalvást maguk alá húzott lábbal. Mindnyájan ujjatlan, kivágott nyakú blúzban vannak, a nyakukban lazán megkötött vagy kioldott mintás kis kendőcskék. Fejkendő csupán egyikükön van; a megfeszülő szövet burkán jól láthatók a hajcsavarók kidudorodásai. A nők frizurája megtévesztően egyforma, ám egyikük haja természetes göndörséget sejtet. Mind a hat nő fiatal, mosolygós, csinos. Előttük, kinyúlva a képből, szénagyűjtő villák hevernek. Ketten a nők közül — amolyan öntudatlan mozdulattal — a villanyéi végét szorongatják. Valamennyiük karja meztelen, sötét árnyalatú és telt. Kettejük bal csuklóján sötét szíjú karóra. Hárman kissé oldalra néznek, mintha tőlük jobbra a fényképezésnél valamivel érdekesebb dolog történne.
