Irodalmi Szemle, 1987
1987/1 - HOLNAP - Hogya György: Új novella
jón és elbizonytalanodjunk: Ki is Ö? így aztán azt a változatot fogadta el, amely szerint érdemesebb a köröttünk lévő személyeket környezetüktől való függőségük, ahhoz való viszonyaik szerint meghatározni. Nem csoda, ha mindez fenntartáshoz vezette el, és miképpen a körötte hemzsegő diákság a befejezet- lenséget, úgy minden esemény, változás a várakozást és mérlegelést jelentette számára. Az igazgató az öreg tanárral kívánt beszélni, és ez végre — mint cölöpök a sivatagban — megjelölte agyában az irányt, amerre elindulhatott. Űj igazgató, új iskolarendszer az egyik oldalon, öreg tanár, régi metódusok a másikon. Pedellusi pályája előtt érdekesnek és izgalmasnak találta volna az elkövetkező beszélgetést, amióta azonban kiismerte az igazgató reakcióit, ráérzett a kiis- merhetetlenségre való törekvésére, a vezető erőltetett udvariasságára és az álőszinteség állandó készenlétre sarkalló erejére, megközelítőleg meg tudta határozni a beszélgetés lefolyását. A beavatottság magabiztosságot adó, felemelő érzésével figyelte a hatalmas bejárati ajtó üvege mögött felbukkanó tanárt, aki maga elé engedve a harminc-egynéhány tagú osztályt, lassan közelített a lépcsőkön. Az iskola folyosóját pillanatok alatt kitöltötte a fiatalok jelenléte, a serkenő bajszokkal, a paplan alatti remegések felavató, felnőtté válást megelőlegező érzésével, és egészséges indulataik hangját még a hirtelen előlépő igazgató tekintetének szigora sem tudta elnyomni. A kopaszodó, ormótlan cipőjű öreg tanár figyelmesen hallgatta az alkalomhoz illő komolysággal magyarázó igazgatót. A távolabbról figyelő pedellusnak a jelenet a némafilmek heves gesztikulációit juttatta eszébe. Az emeletre haladó osztály léptei mögül aztán hangfoszlányok ütötték meg a fülét. Új iskolaprogram... meg a kollégák ... és természetesen nem az én kezdeményezésemről van szó ... az elvárások ... — az egykori diák tisztelete keveredett az új, pozícióját építgető igazgató buzgalmával. Az öreg tanár mindezt az utolsónak befutó lovú fogadó nyugalmával fogadta. — Igen — bólogatott aprókat —, ő megérti és természetesen. — Aztán mélyet lélegzett és a hasonlatokról kezdett beszélni, ami a rendszerető, célszerű világunk eszméivel átitatott pedellus számára érthetetlen fordulatot jelentett és éppen ezért elbizonytalanította. Bár a sejtések és feltevések, amelyekre néha a tudomány is építeni kényszerül, hozzátartoztak a gondolkodásához, a hasonlatokról szóló eszmefuttatás számára egy külön megfogalmazott előadás kiragadott részét jelentette. Ojra pergette ismereteit az öreg előadásairól, amelyekkel a filozófiaórák anyagát tarkította. Lü-sanról, a Titanicról, Redl ezredesről vagy a fityma alatt keletkező fehér pépszerű anyag ártalmatlanságáról, ám sem ezek, sem a tanítási idő alatt végzett városnéző séták nem juttatták közelebb a megoldáshoz. Bizonyos volt benne, hogy a hasonlatok szükségességének bizonygatása nem a legéletrevalóbb védekezés, mivel a hasonlatok — szerinte a valóság görbe tükrei — csak megakadályozzák a környezet, a változás pontos értelmezését, s ebben az esetben a közelgő nyugdíj immunitását élvező tanár részéről méltatlannak tartotta, amit csak helyteleníthet! Eddig a pontig hittem azt, hogy meg lehet írni az Üj novellát, csak egy ügyes fordulat kell, amely víz alatt sikló hal módjára villantja fel azt a bizonyos „főszereplőt”, amelyet egész idő alatt keresek és talán a változást is sikerül tetten érnem, ha a történetet a Szókratészről szóló másik szállal kiegészítem. Elképzelésem szerint ugyanis — anélkül, hogy a novella törést szenvedett volna — a pedellus olvasmányélményei közül éppen a védőbeszédet mondó
